Egyéni és társadalmi következményekkel bíró hatósági magatartások és gyakorlatok vizsgálatában fontos annak feltárása, hogy egy-egy konkrét eset mennyiben tekinthető egyedinek, vagyis adott ügyben a hatósági személyhez köthetőnek, és mennyiben egy beidegződött intézményi magatartásformát, viselkedésmódot tükrözőnek, amely helytől, személytől és ügytől függetlenül ugyanazt az eredményt produkálja. Ez esetben joggal beszélhetünk rendszerszerűségről. Amennyiben pedig egy adott rendszeren belül törvényszerűen és sorozatban ugyanazok a negatívumok tapasztalhatók, amikor is egyeseket a rendszerben dolgozók következetesen privilegizálnak, helyzetbe hoznak, míg másokkal szemben nyilvánvaló hátrányos megkülönböztetést alkalmaznak, esetleg vele szemben ellenségesek, róla vagy vele kapcsolatban rendszeresen valótlant állítanak és írnak, akkor rendszerabúzusról beszélhetünk – Dr. Jakab Attila cikke.
Jelen esetben vizsgálatunk tárgyát a meglehetősen összetett, és rendkívül alacsony hatásfokkal működő gyermekvédelmi rendszer képezi, amelyre talán sokkal megfelelőbb a „gyermekgyűlöleti” jelző. Elmondható, hogy ebben a rendszerben ma az abúzus a norma, és a segítés a kivétel. Pillanatnyilag három lényegesebb eleme emelhető ki, amelyek a legjobban érintettek: a bíróság, a gyámhivatal és a gyermekjóléti szolgálat (gyejó). Konkrét esetekből kiindulva, azokat más esetekkel összevetve, és a sokrétű személyes tapasztalatokat is figyelembe véve igyekszek majd rendszerszintű észrevételeket megfogalmazni. Forrásaim a hatósági dokumentumok és a rendszer áldozatainak tekinthető személyek Facebook-megnyilvánulásai. Nem a rendszerben tisztelettel és becsülettel dolgozó, szakmai és emberi erkölcsi értékrenddel bíró egyének érdekelnek, hanem a rendszer, amely egyéni tragédiák, tönkretett felnőtt szülői és gyermekéletek sokaságát produkálja folyamatosan. Miért? Mert a rendszerben gyakorlatilag alig vannak szakmai és erkölcsi elvárások; eluralkodott a nepotizmus (különösen a gyejók szintjén, ahol a központvezető munkáltatója a mindenkori polgármester); a vezetői szintek teljhatalomként és önkényuralomként működnek, ami azt eredményezi, hogy a mezei gyámügyi szakügyintéző és a gyejós is istennek képzeli magát az ügyféllel szemben (rutinból fenyegetőznek, és megpróbálnak megfélemlíteni); nincs jelentősége a jogszabályoknak, mert azokat mindenki egyénileg értelmezi (jogszerűtlen kiemelések a családból, hatóságilag támogatott törvénytelen külföldre vitelek); hétköznapivá vált a hazugság (jogásznyelven a valótlan állítás), a rágalmazás, a becsületbe gázolás, és esetenként az okirathamisítás. Amennyiben pedig valaki nem tanúsít birka jobbágytól elvárható alattvalói bizalmat és feltétel nélküli meghunyászkodó tekintélytiszteletet a hatósági és közfeladatot ellátó személyek iránt, ne adj isten kritizálni meri a munkájukat, az a gyámhivatal által kirendelt dr. Madarász Éva pszichiátertől, aki mellesleg a Szent Imre oktató kórházban (is) praktizál, a bolsevik politikai pszichiátria haladó hagyományainak szellemében kinyilatkoztatásszerűen megkapja, hogy – csakis és kizárólag a hatóságokkal szemben – „gondolkodását paranoid munkamód, fokozott szubjektivitás” jellemzi. Jó tudni azoknak, akiknek a hölggyel vagy a Szent Imre oktató kórház pszichiátriai osztályával dolguk akadna, hogy kb. mire számíthatnak.
A bántalmazó rendszerről Dr. Gyurkó Szilvia gyerekjogi szakember írt döbbenetes látleletet (https://wmn.hu/ugy/49901-serul-a-felnott-serul-a-gyerek–amikor-a-rendszer-bantalmaz). Ennek lényege, hogy egy teljesen zárt és szorosan összezáró rendszerrel van dolgunk, amelyben rendkívül magas a korporatív szellem. Lényege, hogy a rendszerben dolgozók döntő többsége mindent és mindenkit ellenségnek tekint, aki a komfortzónájukat megzavarja. Legfőképpen azt a szülőt, aki él/élni kíván állampolgári jogaival és a jog adta eljárási lehetősséggel/-gekkel. Van abban valami szürreális abszurd kis hazánkban, amikor a rendszerben dolgozók szinte blaszfémiának tekintik a jogszabályokra való hivatkozást, azok betartásának és betartatásának számonkérését. Teljesen érthető, hogy a rendszer semmilyen formában nincs tekintettel a gyermekre. Azt is mondhatni, hogy szinte minden esetben a bántalmazó, az együttműködést elutasító szülő bírja a rendszerben dolgozók szimpátiáját és támogatását. A rendszerben dolgozók többségét ugyanis nem a gyermek védelme, nem is a sokat hangoztatott „gyermek mindenek felett álló érdeke”, hanem az okvetetlenkedő szülő vagy nagyszülő kicsinálása vezérli. Alapból abból indulnak ki, hogy addig kell húzni az ügyet, amíg a felelősséget teljesen rátolhatják a kk. gyermekre (kiskamaszra) vagy a gyermek felnőtté válik, és onnantól számukra a probléma magától megszűnik.
Ez tehát a rendszer. Miért lett ilyen? Mert a felelős politikai döntéshozók hagyták, hogy ilyenné váljon! Mert a társadalomnak az ügyben nem érintett részét ez a kérdés semmilyen formában nem érdekli! Ez a rendszer nagyban felelős azért, hogy a sérült magyar társadalom újratermeli önmagát!
Az elkövetkezőkben konkrétan látni fogjuk mi, hogyan működik? A közfeladatot ellátó, közszereplő személyeket nevesítjük, mert jogos társadalmi érdek fűződik ahhoz, hogy mindenki, akinek dolga akad az illetővel, pontosan tudja miképpen végzi a munkáját, mire számíthat a részéről.
Történeteket, dokumentumokat nagy érdeklődéssel várunk!
