Tényleg mindig a nőnek ítélik a gyerekeket? – az ELTE közreműködésével készült kisfilm a válásról

A klinikai szakpszichológusok szakmai kompetenciáját meglehetősen érdekes módon értelmező Kitanics Márk igazságügyi pszichológus-szakértő is szerepel a filmben

Egy házasság vége nem csak fájdalmas, de komplikált is lehet, a legnehezebb kérdés talán mégis az, hová kerüljenek a gyerekek. Schwechtje Mihály új dokumentumfilmjében a gyermekelhelyezés joggyakorlatát kutatja egy egyetemi osztály. Az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának hallgatói azonban nem csak jogászokat kérdeztek, beszéltek szakértőkkel, pszichológusokkal, az Apák az Igazságért Egyesülettel és elvált szülők gyerekével is. A szemináriumi feladaton keresztül a film azt próbálja feltárni, vajon a merevnek tűnő jogrendszer képes-e valóban igazságos döntést hozni egy ennyire érzékeny és személyes élethelyzetben – írja a Telex.hu.

Schwechtje Mihály: Válás ▪️dokumentumfilm ▪️a lelki és jogi kérdések vizsgálata a témában

Támogasd további filmek elkészülését: patreon.com/KinoAlfaBudapest Schwechtje Mihály dokumentumfilmje a válás folyamatát vizsgálja. A lelki és jogi kérdéseket interjúkon keresztül ismerhetik meg a nézők. Olyan szakemberekkel beszélgetnek az ELTE ÁJK hallgatói, akik egy-egy ponton kapcsolódnak a válás folyamatához. Schwechtje 2020-ban a Védelem alatt című előző dokumentumfilmjével elnyerte a Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál, Legjobb Magyar Dokumentumfilm Díját.

„Óvodás voltam, mikor anyám benyújtotta a válópert. Már egyáltalán nem szerette apámat, rendszeresen csalta is. Apám nem akart válni, mert ő még szerette őt. A válás a szintén azonos apától született, és csak 2 évvel idősebb, szintén óvodás nővéremnek beszélgetnie kellett egy pszichológussal, nekem nem. A nővérem mindig anyás volt, én mindig apás, így nem meglepő, hogy a tesztek is azt hozták ki, hogy anyám jobb a jobb szülő. Engem soha senki nem kérdezett meg. Apámat rábeszélte a bíró, az ügyvédek és mindenki, hogy egy gyermeket nem lehet elszakítani az anyjától, ne is harcoljon értünk, és egyébként is rossz anyagi helyzetben van, így esélye sem lenne elnyerni a felügyeleti jogot. Ezért közös megegyezéssel váltak, és a megegyezés része volt, hogy kéthetente hétvégén apámmal leszünk. Az elköltözése után volt, hogy hónapokig nem láttam, pedig ő nagyon szeretett volna találkozni. Onnantól kezdve apámat elvesztettem, anyám bemocskolta előttem minden emlékem róla, elhitetve velem, hogy egy borzalmas ember, és 5 évig, 12 éves koromig el is hittem. Amíg anyámmal laktam apám nélkül (7 és 20 éves korom között), verbálisan rendszeresen, és időként testileg is bántalmazott. Ez alatt nem egyszerű pofonokat kell érteni, hanem volt például olyan, hogy 9 éves koromban a fejemet először a fürdőkád sarkába, aztán a falba verte a hajamnál fogva. De a verbális bántalmazás sokkal rosszabb volt. 12-18 éves koromban például rendszeresen közölte velem, hogy én vagyok a család szégyene, hogy örüljek amiért fedelet ad a fejem felé. Olyat is mondott például, hogy egy ilyen pocsék embert kár volt megszülnie és felnevelnie, arra utalva ezzel, hogy jobban járt volna az abortusszal. 12 éves koromtól fogva szinte minden nap, amikor nem iskolában voltam, átlagosan 8 órát dolgoztam a családi manufaktúrában, az emberre ártalmas vegyszerekkel és lakkokkal, minden védőfelszerelés nélkül. A „család”, amit anyám kialakított, egy szekta volt, aminek ő volt a vezére, és megszabta mit gondolhatok a világról, mit vehetek fel, mit tehetek és mit nem. Ha vétettem a szekta szabályai ellen, pl. nem értettem egyet azzal amit a magyarság eredetéről kellett gondolni, akkor jobb esetben csak 3-4 órás fejmosást kaptam arról, hogy egy utolsó pondró vagyok, aki nélkül jobb lenne az élet. Rosszabb esetben kibasztak az utcára egy éjszakára azzal a megkötéssel, hogy nem kérhetek segítséget senkitől, mert annak még súlyosabb következményei lesznek.

Szóval a kedves magyar igazságszolgáltatás odaítélt egy szocipatához, aki nem anyaként, hanem gyerektulajdonosként viselkedett, és aki megnyomorított. Hogy mennyire? 7 évesen gondoltam először az öngyilkosságra. Azóta nem telt el hónap, hogy ne gondoltam volna rá. Már 27 éves vagyok, évek óta járok terápiába – mióta megengedhetem magamnak. Egyre jobban vagyok, egyre kevésbé gyűlölöm magam és az életem. De soha nem fogok megbocsájtani sem anyámnak, se a magyar igazságszolgáltatásnak. Szegény nővérem még jobban megjárta, folyamatosan depressziós, és antidepresszáns nélkül nem tud meglenni. A videó közben végig arra gondoltam, hogy apám milyen jó interjú alany lett volna. Kétszer vált, kétszer volt gyerek a válásában, és az ő életét ez teljesen tönkretette. Nem csak azért, mert szörnyű embereket vett el feleségül, hanem azért is, mert akkoriban a magyar bíróságok súlyosan szexisták voltak az ilyen helyzetekben. A bírónők teljesen érzelmi alapon döntöttek. Elhiszem, hogy jobb lett a helyzet. Ugyanakkor felháborítónak tartom, hogy nincs is arról statisztika fenntartva, hogy milyen arányban kerülnek a gyerekek a nőkhöz. Egy ilyen világban élünk most. Egy olyan területen, ahol a férfiakat ér súlyos hátrány és szexizmus, fel sem jegyezzük a számokat. De nagy hühó van abból, ha a nők átlagosan 10%-al kevesebbet keresnek. Szóval tényleg nincs nemi egyenlőség – de ez az esetek igen nagy részében valójában azt jelenti, hogy a férfiak szenvednek hátrányt. Csak erről nem beszélünk, ez most nem divatos téma – konkrétan ciki felhozni, és az embert pillanatok alatt megvádolják nőgyűlölettel”

– írja a @barnabascsillag8025 nevű YouTube-felhasználó.

Kérjük, iratkozzon fel a Szegyenpad.com
cikkértesítőjére:

SPAM-et azt nem, viszont a cikkeinket megjelenést követően azonnal küldjük!

Légy első hozzászóló

Válasz írása

Your email address will not be published.


*