Tizenkét évnyi halogatás, egy 115 igennel elfogadott parlamenti elutasítás, majd egy Dublinból közzétett Facebook-videó – Magyar Péter miniszterelnök 2026. november 12. napján bejelentette, hogy a Tisza-frakció 44 képviselőnőjének javaslatára kezdeményezik az Országgyűlésnél az Isztambuli Egyezmény ratifikálását. Az egyezmény a nők elleni és a kapcsolati erőszak elleni fellépés legátfogóbb európai szerződése, a vita róla mégis tizenkét éve szinte kizárólag a „gender” szóról és a migrációról folyik. Három kérdés alig hangzik el. Az első: mit kezd a szöveg a férfi áldozatokkal. A második: igaz-e, hogy az egyezmény elveti a szülői elidegenítést. A harmadik: javult-e mérhetően a nők helyzete ott, ahol évek óta alkalmazzák. Az egyezmény szövege, az ellenőrző testület jelentései, az uniós adatok és a hatályos magyar törvények alapján mindháromra van válasz, csak éppen egyik tábor érveit sem igazolja maradéktalanul. A szöveg kötelezően csak a nőket védi, a férfi áldozatokra való alkalmazást az államokra bízza. A „szülői elidegenítés” kifejezés egyszer sem szerepel benne, az ellenőrző testület mégis több országnak a fogalom betiltását ajánlotta. Arra pedig, hogy a ratifikálás csökkentené az erőszak előfordulását, kutatásunk szerint eleddig egyetlen, lektorált folyóiratban meg nem jelent tanulmány utal. Spanyolországban – ahol 2004 óta a férfi elkövetőt szigorúbban büntető nemzeti törvény van érvényben – Barcelona bíráinak akkori dékánja már 2006-ban arra figyelmeztetett: „férfiak ezreit veszik őrizetbe bántalmazási ügyekben, amelyekből aztán semmi sem lesz”, miközben „ugyanannyi nő hal meg, vagy több”. A spanyol bírói tanács adatai szerint a feljelentéseknek ma is csak mintegy a negyede végződik elítéléssel. Elemzésünk, forrásokkal.
Cikkünk az egyezmény hivatalos szövegén (az Európai Unió Hivatalos Lapjában közzétett angol és magyar változat), a hozzá fűzött Magyarázó Jelentésen, az egyezmény végrehajtását ellenőrző szakértői csoport (GREVIO) országjelentésein, az Eurostat adatain, valamint a hatályos magyar jogszabályokon alapul. Ahol sajtóforrásra támaszkodunk, azt jelöljük. Az angol nyelvű idézetek fordítása – a hivatalos magyar egyezményszöveg kivételével – szerkesztőségünktől származik. A cikk nem foglal állást abban, hogy az Országgyűlésnek ratifikálnia kell-e az egyezményt; a véleményünket „Megjegyzésünk”, illetve „megítélésünk szerint” jelöléssel különítjük el.
„Régi kormányzati mulasztást pótolunk”
A bejelentés nem sajtótájékoztatón, hanem a miniszterelnök Facebook-oldalán hangzott el, 2026. november 12-én, csütörtökön. A videót a sajtóbeszámolók szerint Magyar Péter Dublinból, az informális uniós csúcs helyszínéről tette közzé. „Régi kormányzati mulasztást pótolunk” – fogalmazott az egyezményről, hozzátéve: „Megerősítésével világos és számonkérhető vállalást teszünk arra, hogy véget vetünk a tétlenség korszakának.”
A ratifikálás egy nagyobb csomag része. A kormányfő a távoltartás szabályainak szigorítását, az intim felvételekkel való visszaélés önálló bűncselekménnyé nyilvánítását és a szexuális bűncselekmények beleegyezésalapú szabályozását ígérte („Egyértelművé tesszük, hogy szexuális cselekményre csak a másik fél önkéntes beleegyezésével kerülhet sor”), továbbá különleges bánásmódot a kapcsolati erőszak áldozatainak a büntetőeljárásban. A csomagban szerepel az úgynevezett szívhangrendelet módosítása, az esemény utáni tabletta vénykötelességének eltörlése és egy, a menstruációs szegénység elleni program is.
Az MTI tudósítása szerint a kormány kezdeményezi a ratifikálást, „a Tisza-frakció 44 képviselőnőjének javaslatára”; az, hogy az előterjesztést formálisan ki nyújtja be, a beszámolókból nem derül ki egyértelműen. A miniszterelnök november 13-án a Kossuth Rádióban arról beszélt, hogy a ratifikációról szóló határozati javaslat haladéktalanul az Országgyűlés elé kerülhet. Cikkünk lezárásáig benyújtott irományról, irományszámról vagy határidőről nem találtunk nyilvános adatot.
A bejelentésnek van előzménye, és van ellentmondása is. Októberben tizenhárom női lap közös kampányban kérte a ratifikálást, október 30-án tüntetést tartottak. Magyar Péter ugyanakkor 2026 februárjában, a 444-nek adott interjúban még így válaszolt arra, ratifikálná-e az egyezményt egy Tisza-kormány: „Nem hiszek abban, hogy nemzetközi egyezményektől és azok ratifikálásától lesz jobb a magyar nők helyzete.” Ugyanott hozzátette: „De meg fogja vizsgálni a Tisza-kormány, és lesz erről is egy valódi társadalmi egyeztetés.” November 16-án a parlamentben már azt mondta, az egyezményt „jómagam kevésnek tartok”, ezért érvelt „erőteljesebb csomag” mellett.
A reakciók a megszokott törésvonalak mentén érkeztek. A KDNP közleménye szerint a párt „határozottan elutasítja” a ratifikációt, az egyezmény pedig „a genderideológia és a korlátok nélküli migráció előtt nyit teret”. Toroczkai László, a Mi Hazánk elnöke a parlamentben arra hivatkozott, hogy a ratifikálás nem szerepelt a Tisza választási programjában. A NANE Egyesület a Telex kérdésére azt írta, remélik, hogy az egyezményt „mihamarabb a magyar törvények között üdvözölhetjük”; Spronz Júlia, a Patent Egyesület jogásza a 444-nek „kőkemény politikai döntésről” beszélt.
Az aláírástól a „nem”-ig: tizenkét év
Az Európa Tanács egyezményét (a hivatalos magyar fordításban: az Európa Tanács Egyezménye a nőkkel szembeni erőszak és a kapcsolati erőszak elleni küzdelemről és azok megelőzéséről, CETS 210) 2011. május 11-én nyitották meg aláírásra Isztambulban, és 2014. augusztus 1-jén lépett hatályba. Magyarország 2014. március 14-én írta alá – a második Orbán-kormány idején –, a kihirdetés azonban elmaradt.
A fordulópont 2020. május 5-én következett be. Az Országgyűlés a KDNP képviselőinek indítványára, 115 igen szavazattal, 35 nem ellenében, 3 tartózkodás mellett fogadta el a 2/2020. (V. 5.) OGY politikai nyilatkozatot, amely kimondta: a parlament nem támogatja a ratifikációt, „mert a társadalmi nem definícióján alapuló megközelítést ír elő”, és mert a menedékjog nemi alapon történő biztosítására vonatkozó rendelkezései ellentétesek a magyar migrációs szabályozással. A nyilatkozat szerint az egyezmény értékesnek tartott pontjai „jelenleg is részei a magyar jogrendszernek”. Varga Judit akkori igazságügyi miniszter 2020 januárjában úgy fogalmazott, az egyezmény „minden jogalkotást igénylő anyagi és eljárásjogi rendelkezése átültetésre került”, és azt írta, Magyarországon az erőszak e formája „lényegesen az európai átlag alatt van” – ez utóbbit az akkor elérhető, 2012-es uniós felmérés (28 százalék a 33 százalékos átlaggal szemben) alátámasztotta.
Azóta két dolog változott. Az Európai Unió maga is csatlakozott az egyezményhez, amely rá nézve 2023. október 1-jén lépett hatályba – igaz, csak az uniós hatáskörök erejéig, így Magyarország ettől még nem lett részes állam, és a GREVIO ellenőrzése sem terjed ki rá. Emellett 2024-ben elfogadták a nők elleni erőszakról szóló (EU) 2024/1385 irányelvet, amelyet a tagállamoknak 2027. június 14-ig kell átültetniük. Ez az irányelv ratifikációtól függetlenül kötelezi Magyarországot egyebek mellett arra, hogy büntesse az intim képek beleegyezés nélküli megosztását, a kényszerházasságot és a női nemi szervek megcsonkítását.
Az uniós tagállamok közül öt nem ratifikált: Bulgária, Csehország, Litvánia, Magyarország és Szlovákia. Bulgáriában az Alkotmánybíróság 2018-ban alkotmányellenesnek mondta ki az egyezményt a „gender” fogalma miatt, a cseh szenátusban 2024 januárjában két szavazat hiányzott az elfogadáshoz. Kilépni eddig egyetlen állam lépett ki: Törökország, amely elsőként ratifikált, és amelyre nézve a felmondás 2021. július 1-jén lett hatályos. Lettországban a parlament 2025. október 30-án megszavazta a kilépést, az államfő azonban visszaküldte a törvényt, és a döntést a 2026 októberében megválasztott új parlamentre hagyták; Lettország cikkünk lezárásakor részes állam.
Hátrányban vannak-e a férfiak? Amit a szöveg kimond
A kérdésre a válasz magában a szövegben van, és nem kell hozzá értelmezés. Az egyezmény aszimmetrikus, és ezt nem is titkolja. A preambulum szerint a nőkkel szembeni erőszak „a nők és a férfiak közötti, történelmileg kialakult egyenlőtlen erőviszonyok megnyilvánulása”, ugyanakkor a szöveg azt is rögzíti: a kapcsolati erőszak „aránytalanul érinti a nőket”, és „férfiak is a kapcsolati erőszak áldozatává válhatnak”.
A döntő rendelkezés a 2. cikk. Az (1) bekezdés szerint az egyezményt „a nőkkel szembeni erőszak minden formájára alkalmazni kell”. A (2) bekezdés a hivatalos magyar fordításban így szól:
„Ez az Egyezmény arra ösztönzi a részes feleket, hogy a kapcsolati erőszak minden áldozata tekintetében alkalmazzák az Egyezményt. Az Egyezmény rendelkezéseinek végrehajtása során a részes feleknek különös figyelmet kell fordítaniuk a nemi alapú erőszak női áldozataira.”
Isztambuli Egyezmény, 2. cikk (2) bekezdés
A nőkre nézve tehát kötelezettség, a többi áldozatra nézve „ösztönzés”. A Magyarázó Jelentés 37. pontja ki is mondja: a részes államok maguk döntik el, kiterjesztik-e az alkalmazást a férfiak és a gyermekek ellen elkövetett kapcsolati erőszakra. A 4. cikk (4) bekezdése pedig előre rendezi a diszkrimináció kérdését: „A nemi alapú erőszak megelőzéséhez és a nők ilyen erőszakkal szembeni védelméhez szükséges különleges intézkedések ezen Egyezmény értelmében nem minősülnek megkülönböztetésnek.” A Magyarázó Jelentés 55. pontja szerint az, hogy a nők lényegesen nagyobb mértékben szenvednek el nemi alapú erőszakot, „objektív és észszerű igazolás” arra, hogy egy állam forrásokat és különleges intézkedéseket kizárólag női áldozatok javára alkalmazzon.
A kép ugyanakkor árnyaltabb, mint ahogy a kritikusok állítják. A büntetőjogi tényállások többsége – a lelki erőszak, a zaklatás, a fizikai és a szexuális erőszak, a kényszerházasság, a szexuális zaklatás (33–37. és 40. cikk) – nemsemleges megfogalmazású, a Magyarázó Jelentés 153. pontja szerint szándékosan. Csak két tényállás szól kizárólag nőkről: a női nemi szerv megcsonkítása (38. cikk) és a kényszerabortusz, illetve a kényszersterilizáció (39. cikk). A távoltartásra, a felügyeleti jogra és a súlyosító körülményekre vonatkozó cikkek szintén „áldozatról” beszélnek, nem nőről. A 4. cikk (3) bekezdése pedig a végrehajtásban a nemen alapuló megkülönböztetést is tiltja. Az Európa Tanács tájékoztató kiadványa úgy fogalmaz: a férfiak is elszenvedői az egyezmény hatálya alá tartozó erőszak egyes formáinak, „bár kevesebb alkalommal, és gyakran kevésbé súlyos formában”, és az államok „maguk dönthetik el”, alkalmazzák-e rájuk az egyezményt.
A GREVIO a nemsemleges politikát is kifogásolta
A szövegnél is többet árul el, hogyan alkalmazza azt az ellenőrző testület. A GREVIO első általános tevékenységi jelentése szerint a testület Albánia, Dánia és Finnország esetében bírálta, hogy a kapcsolati erőszakra vonatkozó jogszabályok és szakpolitikák nemsemlegesek, mert ez a megközelítés „nem kezeli a nők sajátos tapasztalatait”, és ezzel „akadályozza hatékony védelmüket”.
Hollandiánál a testület még tovább ment. A jelentés rögzíti: a holland kormány abból indult ki, hogy a férfiak elleni erőszak a szégyen miatt aluljelentett, és a férfi áldozatok könnyebben kérnek segítséget, ha a szakpolitika nemsemleges. A GREVIO „elismeri” ezt a megfontolást, mégis azt írja, hogy az „problémás hatáshoz” vezet, és „sürgeti” a holland hatóságokat a nemsemleges megközelítés felülvizsgálatára – ez a testület legerősebb ajánlási fokozata. Finnországnál a jelentés azt kifogásolta, hogy a menedékhelyek nemsemlegesen működnek: a GREVIO szerint csak nőknek fenntartott menedékhelyekre van szükség, a férfi áldozatokat pedig külön létesítményben kell elhelyezni.
A testület tehát nem azt mondja, hogy férfi áldozatnak tilos segíteni. Azt mondja, hogy a nemsemleges szakpolitika elfedi a nők aránytalan érintettségét. Dániánál maga is megjegyzi, hogy a nemsemlegesség „önmagában nem feltétlenül ellentétes” az egyezménnyel.
Mit mutatnak a számok a férfi áldozatokról?
A férfi áldozatok aránya attól függ, mit és hogyan mérünk. Magyarországon 2023-ban kapcsolati erőszak miatt 702 nő és 81 férfi sértettet regisztrált a rendőrség, a férfiak aránya tehát nagyjából tíz százalék. Németországban a szövetségi bűnügyi hivatal 2024-es adatai szerint a családon belüli erőszak 265 942 áldozatából 78 814, azaz csaknem harminc százalék volt férfi; a szűkebben vett partnerkapcsolati erőszaknál az áldozatok mintegy nyolcvan százaléka nő. Angliában és Walesben a statisztikai hivatal lakossági felmérése szerint a 2025 márciusáig tartó évben 2,2 millió nő és 1,5 millió férfi élt át kapcsolati vagy családon belüli bántalmazást. A halálos kimenetelű partnererőszak áldozatainak többsége mindhárom országban nő: Németországban 2024-ben 132 nőt és 24 férfit ölt meg a partnere.
Az uniós felmérés maga is jelzi a szemléletet: a nemi alapú erőszakról szóló, 2020 és 2024 között felvett uniós vizsgálatban a tagállamok dönthették el, kérdeznek-e férfiakat is. Tizenegy ország tette meg, Magyarország nem volt köztük.
Tudomásunk szerint bíróság a férfiak hátrányos megkülönböztetése miatt eddig nem kifogásolta az egyezményt. A lett Alkotmánybíróság 2021-ben kifejezetten megvizsgálta a 4. cikk (4) bekezdését: elismerte, hogy a rendelkezés eltérő bánásmódot tesz lehetővé összehasonlítható helyzetű férfiak és nők között, de azt „objektív és észszerű” indokkal igazoltnak találta.
Megjegyzésünk: hogy mindez „diszkrimináció”-e, az jogi minősítés kérdése, és a két tábor ugyanarra a szövegre hivatkozik. Az viszont tény, hogy egy bántalmazott férfi vagy fiú védelme az egyezmény alapján nem jár, csak adható. Ha az Országgyűlés ratifikál, a magyar jogalkotón múlik, él-e a 2. cikk (2) bekezdésében kapott lehetőséggel. Megítélésünk szerint ezt a kihirdető törvényben érdemes kimondani; a hatályos magyar kapcsolatierőszak-tényállás és a távoltartási törvény egyébként is nemsemleges.
Isztambuli Egyezmény, 2011–2026
Mit ír elő, mit nem – és mit mutatnak a számok
Az Európa Tanács egyezményének (CETS 210) szövege, a GREVIO jelentései, az Eurostat és az EU nemi alapú erőszakról szóló felmérése, valamint a hatályos magyar jogszabályok alapján.
Kire kötelező alkalmazni?
Kötelező
- 2. cikk (1): a nők elleni erőszak minden formájára, a kapcsolati erőszakot is beleértve.
- 4. cikk (4): a csak nőket védő különleges intézkedések „nem minősülnek megkülönböztetésnek”.
- 38–39. cikk: a női nemi szerv megcsonkítása, a kényszerabortusz és a kényszersterilizáció tényállása csak nőkről szól.
Csak „ösztönzött”
- 2. cikk (2): az egyezmény „arra ösztönzi” az államokat, hogy a kapcsolati erőszak minden áldozatára – férfiakra, gyermekekre, idősekre – alkalmazzák.
- Magyarázó Jelentés, 37. pont: az állam dönti el, kiterjeszti-e a férfi és a gyermek áldozatokra.
- 33–37. és 40. cikk: a többi büntetőjogi tényállás szövege nemsemleges.
Férfi áldozatok aránya a kapcsolati és családon belüli erőszakban
Fizikai vagy szexuális erőszakot átélt nők aránya (2020–2024-es felmérés)
Partner vagy családtag által megölt nők Magyarországon
Szülői elidegenítés: két irány
Elveti vagy tiltaná
- GREVIO: a „szindrómának” nincs tudományos alapja; Olaszországnak (2020, 2025), Dániának (2024) és az Egyesült Királyságnak (2025) a bírósági használat betiltását ajánlotta.
- ENSZ különleges jelentéstevő (2023): jogszabályi tilalmat javasol a családjogi ügyekben.
- Európai Parlament (2021): a tagállamok ne ismerjék el a szindrómát.
- Spanyolország (2021): törvény tiltja a figyelembevételét.
Bizonyítandó tényként kezeli
- EJEB, Pisică-ügy (2019): az állam mulasztott, mert nem lépett fel a gyermekek elidegenítése ellen.
- Kúria, BH 2017.4.123: a gyermek befolyásolásával gátolt kapcsolattartás a gyermek elhelyezésének megváltoztatását indokolhatja.
- Magyar szakértői módszertan: a „szindrómát” nem vizsgálja, az „elidegenítési törekvéseket” feltárja.
- Dánia (2024): a GREVIO ellenajánlása dacára törvénybe iktatta a fogalmat.
Mi van, és mennyi kellene?
A magyar jog és az egyezmény
Megfelel vagy szigorúbb
- Önálló kapcsolatierőszak-tényállás 2013 óta, a gazdasági erőszakkal együtt (Btk. 212/A. §).
- 72 órás rendőri távoltartás, hivatalból is.
- Szexuális erőszak: 2–8 évtől 10–20 évig terjedő büntetési tételek.
- A feltételes szabadság kizárása hozzátartozó elleni súlyos erőszaknál.
- A büntetőügyi közvetítés önkéntes.
Eltér az egyezménytől vagy a mércétől
- 36. cikk: a szexuális erőszak fogalma kényszerítésre, nem a beleegyezés hiányára épül.
- 55. cikk: a szexuális kényszerítés és az erőszakkal, fenyegetéssel elkövetett szexuális erőszak alapesete magánindítványos.
- 3. cikk: az együtt soha nem élt partner kívül esik a védelmen.
- 48. cikk: a szülői felügyeleti vitában a közvetítés kötelezővé tehető.
- 53. cikk: a megelőző távoltartás legfeljebb 60 nap, megszegése főszabály szerint szabálysértés.
Idővonal
Források: Európa Tanács (CETS 210 és Magyarázó Jelentés), GREVIO országjelentések, Eurostat, Eurostat–FRA–EIGE EU-GBV felmérés, ORFK, BKA, ONS, Ökumenikus Segélyszervezet, WAVE, Btk., Ptk., 2009. évi LXXII. törvény. Összeállítás: szegyenpad.com, 2026. november.
Szülői elidegenítés: a szövegben nincs benne, a jelentésekben annál inkább
A különélő szülők körében elterjedt állítás, hogy az Isztambuli Egyezmény „elutasítja” vagy „nem javasolja” a szülői elidegenítés fogalmát. Ez ebben a formában pontatlan. Az egyezmény szövegében és a hozzá fűzött Magyarázó Jelentésben a „szülői elidegenítés” (parental alienation) kifejezés egyetlenegyszer sem fordul elő.
Ami a szövegben szerepel, az a 31. cikk. Eszerint a gyermekek feletti felügyeleti és kapcsolattartási jogok meghatározásakor figyelembe kell venni az egyezmény hatálya alá tartozó erőszakos cselekményeket, és biztosítani kell, hogy e jogok gyakorlása ne veszélyeztesse az áldozat vagy a gyermekek jogait és biztonságát. A Magyarázó Jelentés 176. pontja szerint a rendelkezés az áldozatok biztonságát kívánja garantálni, „figyelembe véve az elkövető szülői jogait”. A 48. cikk emellett megtiltja a kötelező alternatív vitarendezést – a közvetítést és a békéltetést is – az erőszak valamennyi formájával összefüggésben.
A szülői elidegenítés nem a szövegből, hanem az ellenőrző testület gyakorlatából került a vitába. A GREVIO 2019 óta következetesen azt írja az országjelentéseiben, hogy a „szülői elidegenítési szindrómának” nincs tudományos alapja, és a fogalmat a bíróságokon a kapcsolati erőszak bagatellizálására használják. Olaszországnak 2020-ban ezt ajánlotta:
„[Tiltsák meg,] hogy a bíróság által kirendelt szakértők, a szociális munkások és a bíróságok a »szülői elidegenítéshez« kapcsolódó fogalmakat használják, valamint minden más olyan megközelítést vagy elvet […], amely az erőszakra hivatkozó anyákat »nem együttműködőnek« és szülőként »alkalmatlannak« tekinti, és őket hibáztatja az erőszakos szülő és gyermekei közötti rossz kapcsolatért.”
GREVIO, alapértékelő jelentés Olaszországról (2020), 188. f) pont – szerkesztőségünk fordítása
Dániának 2024-ben a „szülői elidegenítés és hasonló fogalmak”, az Egyesült Királyságnak 2025-ben az „úgynevezett szülői elidegenítési szindróma” bírák és szakértők általi használatának tilalmát ajánlotta. Más országoknál – Franciaország, Belgium, Németország, Lengyelország, Horvátország – enyhébben fogalmazott: a szakembereket tájékoztatni kell a tudományos megalapozottság hiányáról. A belga jelentésben ugyanakkor az is szerepel, hogy a GREVIO „teljes mértékben támogatja” a gyermek jogát a mindkét szülőjével való kapcsolathoz, a kapcsolati erőszaknak való kitettség azonban kivételt indokol.
A testület indoka a jelentések szerint az, hogy az elidegenítés vádja a bántalmazással vádolt szülő védekezési eszközévé vált: az ír jelentés például azt rögzíti, hogy ügyvédek lebeszélik az áldozatokat a távoltartás kéréséről, mert az elidegenítési ellenvádat válthat ki, és a felügyelet elvesztéséhez vezethet.
A GREVIO nincs egyedül. Az ENSZ nők elleni erőszakkal foglalkozó különleges jelentéstevője, Reem Alsalem 2023-as jelentésében azt javasolta, hogy az államok jogszabályban tiltsák meg a szülői elidegenítés és a „rokon álfogalmak” használatát a családjogi ügyekben. Az Európai Parlament 2021. október 6-i állásfoglalása arra szólította fel a tagállamokat, hogy ne ismerjék el a szindrómát. Az Egészségügyi Világszervezet a betegségek nemzetközi osztályozásának (BNO-11) indexéből törölte a kifejezést azzal, hogy az „nem egészségügyi fogalom”, hanem „bizonyos jogi összefüggésekben releváns kérdés”. Spanyolországban 2021 óta törvény írja elő, hogy a hatóságok akadályozzák meg az „úgynevezett szülői elidegenítési szindróma” figyelembevételét; az olasz Semmítőszék 2022-ben áltudományosnak nevezte.
A másik oldal: Strasbourg, a Kúria és a magyar szakértői módszertan
A történetnek azonban van egy másik fele is. Az Emberi Jogok Európai Bírósága több ítéletében a magán- és családi élethez való jog sérelmének tekintette, hogy egy állam nem lépett fel a gyermek egyik szülője elleni hangolásával szemben. A Pisică kontra Moldova ügyben (2019. október 29.) a Bíróság kimondta: a gyermekek elidegenítése „jelentős tényező” volt, amely akadályozta a bírósági ítélet végrehajtását, és a hatóságok mulasztása, hogy nem reagáltak a szülő erre vonatkozó panaszaira, lényegesen hozzájárult a kudarchoz. (Ebben az ügyben az elidegenített szülő az anya volt, az elidegenítő az apa.) Ugyanez a bíróság 2022-ben, az I.M. és mások kontra Olaszország ügyben viszont a GREVIO aggodalmát osztotta azzal a gyakorlattal szemben, amely a kapcsolati erőszakra hivatkozó anyákat „nem együttműködő” szülőnek tekinti.
A két ítélet nem mond ellent egymásnak. Mindkettő ugyanazt várja el a hatóságtól: vizsgálja meg, mi áll a gyermek elutasítása mögött. Ha bántalmazás, akkor a gyermeket és a szülőt kell megvédeni. Ha befolyásolás, akkor a kapcsolatot.
A brit családjogi tanács (Family Justice Council) 2024. decemberi iránymutatása pontosan ezt a megkülönböztetést teszi meg: a „szindrómát” „ártalmas áltudománynak” nevezi, az „elidegenítő magatartást” viszont bizonyítandó tényként megtartja, azzal, hogy az ilyen magatartás „viszonylag ritka”, és a sikertelen bántalmazási vád önmagában nem minősül annak. A GREVIO 2025-ös brit jelentése a „szindróma” használatának tilalmát ajánlja, ami ezzel a megkülönböztetéssel nem áll ellentétben. Dánia az ellenkező irányba indult: a sajtó- és jogszabálytári adatok szerint 2024 decemberében – egy nappal a GREVIO kifejezett ellenajánlásának közzététele után – törvénybe iktatta a szülői elidegenítés fogalmát. Ez azt is megmutatja, hogy a testület megállapításai ajánlások, nem kikényszeríthető ítéletek.
A magyar jog a brit megoldáshoz áll közelebb. A Ptk. 4:178. § (1) bekezdése szerint „a gyermeknek joga, hogy különélő szülőjével személyes és közvetlen kapcsolatot tartson fenn”, a gyermeket nevelő szülő pedig „köteles a zavartalan kapcsolattartást biztosítani”. A Btk. 210. §-a a kiskorúval való kapcsolattartás akadályozását – bírság kiszabása után – egy évig terjedő szabadságvesztéssel rendeli büntetni. A Kúria a BH 2017.4.123. számon közzétett határozatában kimondta:
„Az a szülői magatartás, mely a kisajátítás szándékával, a gyermek befolyásolása útján a másik szülővel való kapcsolattartást évek óta gátolja, ellehetetleníti, a kiskorú hosszú távú érdekeit, kiegyensúlyozott fejlődését veszélyezteti és a gyermeknek a jobb nevelési készséggel rendelkező különélő szülőnél történő elhelyezését indokolja.”
Kúria, BH 2017.4.123 (Pfv.II.21.129/2016/7.)
A Kúria ebben a határozatban sem „szindrómáról” beszél – az elutasított szülő egyébként ebben az ügyben is az anya volt –, és ugyanott azt is előírja, hogy a bíróságnak vizsgálnia kell: bizonyított-e a különélő szülő oldalán olyan körülmény, amely a gyermek elutasítását indokolja. A Magyar Igazságügyi Szakértői Kamara 2025 decemberében felülvizsgált 5/2020. számú módszertani levele hasonlóan fogalmaz: a szakértő „a szülői elidegenítést (PAS-szindróma) nem vizsgálja, ugyanakkor igyekszik feltárni a gyermekre irányuló, véleménynyilvánítását befolyásolni törekvő direkt és indirekt ráhatásokat, az elidegenítési törekvéseket”.
Mi változhat Magyarországon – és mik a veszélyek?
Ratifikálás esetén Magyarországot is vizsgálni fogja a GREVIO. Más országok jelentései alapján valószínűsíthető, mit kér majd számon – ez következtetés, nem tény. Az első a Ptk. 4:172. és 4:177. §-a, amely szerint a bíróság, illetve a gyámhatóság a szülőket közvetítői eljárás igénybevételére kötelezheti, és a szöveg nem tartalmaz kivételt a bántalmazás esetére; ezt az ENSZ nőjogi bizottsága (CEDAW) már 2023-ban kifogásolta. A második, hogy a magyar jog – a CEDAW megállapítása szerint – nem írja elő kifejezetten a bántalmazási előzmények vizsgálatát a felügyeleti és kapcsolattartási döntéseknél; a Ptk. 4:178. § (3) bekezdése a kapcsolattartást csak távoltartó határozat fennállása esetén zárja ki. A harmadik maga a szakértői módszertan „elidegenítési törekvések” fordulata.
A kockázat kétirányú, és mindkét irányra van dokumentált példa. Az egyik: ha a bíróság a gyermek félelmét vizsgálat nélkül „elidegenítésnek” minősíti, a bántalmazott gyermek és szülő védtelen marad. Magyarországon 2019 decemberében Győrben egy feltételesen szabadult apa a kapcsolattartás idején ölte meg két gyermekét. A másik: ha a hatóság a befolyásolás vizsgálatától is elzárkózik, a kapcsolattartását jogellenesen akadályozó szülő büntetlen marad, a gyermek pedig elveszíti az egyik szülőjét – a strasbourgi bíróság Magyarországot is több ízben elmarasztalta a kapcsolattartási határozatok végrehajtásának elmaradása miatt.
A hamis vád kérdése mindkét oldalon érzelmeket kelt, megbízható hazai adat nincs róla. A legtöbbet idézett, 1998-as adatokon alapuló kanadai gyermekvédelmi vizsgálat (Trocmé és Bala) szerint a bántalmazási és elhanyagolási bejelentések négy százaléka volt szándékosan hamis; a felügyeleti vagy kapcsolattartási vitával érintett ügyekben ez az arány tizenkét százalék. Ezeket a kutatás szerint 43 százalékban a gyermektől külön élő apák, 14 százalékban a gyermeket nevelő anyák tették. Ugyanez a kutatás azt is rögzíti, hogy a különválás idején tett bejelentések negyven százaléka megalapozottnak bizonyult. A szándékosan hamis vád tehát létező, de kisebbségi jelenség – ahogy a megalapozott bántalmazási vád is létező jelenség.
Megjegyzésünk: szerkesztőségünk évek óta tudósít olyan ügyekről, amelyekben a kapcsolattartás meghiúsulása mögött a gyermek befolyásolása állt, és olyanokról is, amelyekben a hatóság a bántalmazás jeleit hagyta figyelmen kívül. Tapasztalatunk szerint a két hiba közös gyökere a vizsgálat elmaradása. A „szindróma” mint diagnózis elvetésével a magyar szakma már egyetért; a befolyásolás mint bizonyítandó tény vizsgálatának tilalma azonban a gyermek érdekével megítélésünk szerint ellentétes volna. Az egyezmény szövege ilyet nem ír elő.
Javult-e a nők helyzete ott, ahol alkalmazzák?
Ez a kérdés dönthetné el a vitát. A válasz azonban nem egyértelmű: a rendelkezésre álló adatokból sem az nem bizonyítható, hogy az egyezmény csökkentette az erőszakot, sem az, hogy hatástalan.
Két nagy uniós felmérés létezik. Az Európai Unió Alapjogi Ügynöksége 2012-ben 42 ezer nőt kérdezett meg; az Eurostat, az Alapjogi Ügynökség és az Európai Nemek Közötti Egyenlőség Intézete 2020 és 2024 között 114 ezret. A fizikai vagy szexuális erőszakot átélt nők aránya az uniós átlagban 33 százalékról 30,7 százalékra változott. A készítők azonban maguk figyelmeztetnek: a két vizsgálat kérdései és adatfelvételi módjai eltérnek, ezért időbeli változás kimutatására csak korlátozottan alkalmasak.
Az országok sorrendje nem a ratifikálást követi. A legmagasabb értéket a korán ratifikáló Finnország (57,1 százalék) és Svédország (52,5 százalék) mutatja, a legalacsonyabbat a nem ratifikáló Bulgária (11,9 százalék) – ami nyilvánvalóan nem azt jelenti, hogy Bulgáriában ötödannyi az erőszak, mint Finnországban. A kutatók ezt a bevallási hajlandósággal magyarázzák: ahol az erőszak társadalmilag elfogadottabb, a nők kevésbé számolnak be róla. A magyar adat ebben a mezőnyben kiugró: 2012-ben 28, a mostani felmérésben 49,1 százalék, a partner által elkövetett erőszaknál 41,1 százalék, ami az unióban a legmagasabb érték. A két szám a módszertani váltás miatt nem értelmezhető úgy, hogy tíz év alatt megduplázódott az erőszak. Varga Judit 2020-as állítását azonban, miszerint Magyarországon az erőszak „lényegesen az európai átlag alatt van”, a friss felmérés nem támasztja alá.
A nőgyilkosságok statisztikája megbízhatóbb, mert nem bevalláson alapul. Az Eurostat adatsoraiban a partner vagy családtag által megölt nők száma a ratifikáló országok többségében 2015 óta lényegében változatlan: Olaszországban évi 94–112, Franciaországban 118–150 között ingadozik; Ausztriában a 2015-ös 14-ről 2016-ra 23-ra nőtt, azóta 21 és 31 között mozog. Közben két nem ratifikáló országban, Csehországban és Litvániában a partner által megölt nők száma hosszabb távon csökkent. Spanyolországban a partner vagy volt partner által megölt nők éves átlaga a 2003–2014 közötti 64,3-ról 2015–2025 között 51,8-ra mérséklődött. Spanyolország 2014-ben ratifikált, saját, a nemi alapú erőszakról szóló törvénye azonban 2004 óta hatályos, így a két tényező hatása az adatokból nem választható szét.
Magyarországon az Eurostat szerint 2016 és 2024 között évente 10 és 36 közötti nőt ölt meg a partnere vagy valamely családtagja. Magyar Péter a bejelentésében azt mondta, „szakértők szerint évente 50 nő veszíti életét párkapcsolati erőszakban”; ezt a számot, akárcsak a közbeszédben elterjedt „hetente egy nő” állítást, az elmúlt kilenc év hivatalos adatai nem támasztják alá. Az Eurostat táblájában 2015-re ugyan 64 eset szerepel, a Telex 2026. februári vizsgálata szerint azonban a heti egy esetről szóló állítás egy korábbi, utóbb hibásnak bizonyult adatra vezethető vissza. A lapnak nyilatkozó kriminológus szerint a valós szám a hivatalosnál valamivel magasabb lehet, mert a statisztikába csak a lezárt ügyek kerülnek be; a halált okozó testi sértést pedig a rendőrség külön kategóriában tartja nyilván.
Az erőszak előfordulására gyakorolt hatásról kutatásunk során egyetlen oksági vizsgálatot találtunk. Güneş Aş?k és Naci Mocan közgazdászok műhelytanulmánya a török tartományi adatokból azt becsülte, hogy a 2021-es kilépés évente mintegy 65–70 további nőgyilkossággal járt együtt, a korábbi csatlakozás pedig csökkenéssel. A szerzők ezt nem a jogszabályok, hanem a kormányzati lépés „jelzőértékének” tulajdonítják. A tanulmány egyetlen országra vonatkozik, és lektorált folyóiratban megjelent változatát nem találtuk. Egy második, 2025 decemberében közzétett műhelytanulmány (Mocan és Orak) nem az erőszak előfordulását, hanem társadalmi elfogadottságának változását vizsgálja.
Ami kimutatható, az intézményi változás. Az Európai Parlament megbízásából készült 2020-as tanulmány szerint a ratifikálás jogszabály-módosításokat váltott ki, és ezek a nem ratifikáló államokban kevésbé voltak kiterjedtek. Svédországban a beleegyezésalapú szabályozás 2018-as bevezetése után a nemi erőszak miatti elítélések száma a 2017-es 190-ről 2019-re 333-ra, 75 százalékkal nőtt – ez az igazságszolgáltatás működését méri, nem az erőszak gyakoriságát. A ratifikálás ugyanakkor önmagában nem teremt férőhelyet: a nőszervezetek európai hálózatának (WAVE) 2023-as jelentése szerint a 27 uniós tagállamból 20 nem teljesíti az egy családi férőhely tízezer lakosra mércét, Németországban a szükséges helyek 67, Lengyelországban 83 százaléka hiányzott.
„Férfiak ezreit veszik őrizetbe” – a spanyol tapasztalat és egy bírónő figyelmeztetése
Spanyolországot azért érdemes külön megnézni, mert ott nem az egyezmény, hanem egy annál hét évvel korábbi nemzeti törvény adja a szabályozás gerincét. A nemi alapú erőszak elleni átfogó védelemről szóló 1/2004. számú organikus törvényt a spanyol parlament egyhangúlag fogadta el. A törvény nyomán a spanyol büntető törvénykönyv 153. cikke szigorúbb büntetést rendel arra az esetre, ha a tettes férfi, a sértett pedig a felesége vagy a jelenlegi, illetve volt női partnere. A spanyol Alkotmánybíróság ezt a megkülönböztetést 2008. május 14-én kelt, 59/2008. számú ítéletében – négy különvélemény mellett – alkotmányosnak találta. Az Isztambuli Egyezmény ilyen szabályt nem ír elő: a Magyarázó Jelentés 153. pontja szerint a büntetőjogi rendelkezések főszabályként nemsemlegesek, és az elkövető vagy az áldozat neme nem tényállási elem. A spanyol megoldás tehát nemzeti döntés volt.
A törvény legismertebb hazai bírálója nem férfijogi aktivista, hanem bírónő. María Sanahuja Buenaventura 2006-ban Barcelona bíráinak dékánja volt; a spanyol hivatalos közlönyben megjelent, 2008. december 2. napján kelt 1996/2008. számú királyi rendelet a Barcelonai Tartományi Bíróság polgári ügyszakos bírájává nevezte ki. Saját cikkének szerzői megjelölése szerint a Jueces para la Democracia (Bírák a Demokráciáért) egyesület és az Otras Voces Feministas (Más Feminista Hangok) platform tagja.
Sanahuja bírónő 2006 decemberében, a La Razón című lapnak adott és a Servimedia hírügynökség által ismertetett interjúban így fogalmazott: „férfiak ezreit veszik őrizetbe bántalmazási ügyekben, amelyekből aztán semmi sem lesz”. Nem tartotta igazságosnak, hogy minden feljelentést a megvádolt azonnali őrizetbe vétele követ, és azt mondta: a válogatás nélküli eljárás miatt a bírák nem tudják kiszűrni a súlyos eseteket, „és továbbra is ugyanannyi nő hal meg, vagy több”. A törvényről azt állította, hogy az „tettes-büntetőjogot” teremtett, amelyben a férfit „pusztán azért büntetik, mert férfi”.
Két évvel később, 2008. december 22. napján az El País közölte „A hamis feljelentések” című írását. Ebben már a rendszer minden szereplőjét megnevezte:
„[A rendőrök] férfiak ezreit vették őrizetbe úgy, hogy a feljelentő puszta állításán kívül nem volt más bizonyíték, tudva, hogy a bíró egy-két nap múlva szabadlábra helyezi őket, és nem gondolva arra, mekkora megrázkódtatás egyes állampolgároknak ezeket az órákat fogva tartva, megbilincselve tölteni. […] Eltűrtük férfiak ezreinek őrizetbe vételét, akiket aztán többségükben felmentettek, és valószínűleg nem egy ártatlant is elítéltünk.”
María Sanahuja: Las denuncias falsas, El País, 2008. december 22. – szerkesztőségünk fordítása
A bírónő ugyanebben a cikkben azt írta: sok nő a büntető törvénykönyvet arra használta, hogy a válási eljárásban jobb feltételeket érjen el, egyesek pedig „meg sem történt” eseteket találtak ki, „csekély kockázattal”, hogy ez bebizonyosodik. Ügyvédekről írt, akik azért javasoltak bántalmazási feljelentést, mert így órák alatt eldőlhetett a közös lakás használata, a tartásdíj és a gyermekfelügyelet. Hozzátette ugyanakkor, hogy a bajt nem „néhány ember gonoszsága” okozza, hanem az a rendszer, amely a visszaélést lehetővé teszi, és amely mellett a valóban súlyos erőszakot elszenvedő nők többsége továbbra is hallgat. A törvényt „jó szándékúnak” nevezte. Mérlege mégis ez volt: „Ugyanannyi nő hal meg, mint korábban.” A cikkből az is kiderül, hogy 2005-ben több egyesület azt kérte a bírói tanácstól, szankcionálja őt, és tiltsa el a nyilvános megszólalástól.
A bírónő állításait a hivatalos adatok részben igazolják, részben nem. A spanyol bírói tanács (CGPJ) közlése szerint 2024-ben 199 094 feljelentés érkezett nemi alapú erőszak miatt, naponta átlagosan 544; ugyanabban az évben 62 173 ítélet született, közülük 50 078, azaz 80,55 százalék volt elmarasztaló. A bíróság elé jutó ügyek többsége tehát nem felmentéssel végződik – a feljelentéseknek viszont számításunk szerint csak mintegy a negyede zárul elítéléssel, a többi jórészt megszüntetéssel. A megszüntetés ugyanakkor nem azonos a hamis váddal: gyakori oka, hogy a sértett nem tesz vallomást. A spanyol Főügyészség 2019-es beszámolója szerint 2009 óta a feljelentések 0,0069 százalékában született elítélés hamis vád miatt; ez a szám azonban csak a bíróság által megállapított eseteket méri, a valótlan feljelentések tényleges arányát senki sem ismeri. A nőgyilkosságokról a bírónőnek 2008-ban igaza volt: a kormány hivatalos adatsora szerint 2003-ban 71, 2008-ban 76 nőt ölt meg a partnere vagy volt partnere. Azóta a szám csökkent, 2024-ben 48 volt.
Megjegyzésünk: a spanyol példa nem az Isztambuli Egyezmény ellen szól, hiszen az ottani szabályokat nem az egyezmény írta elő. Arra viszont figyelmeztet, mi történhet, ha a jogalkotó a védelmet a megvádolt eljárási garanciáinak rovására erősíti. A magyar csomag három eleme – a távoltartás szigorítása, a különleges bánásmód és a közvetítés várható átalakítása – éppen ezt a területet érinti. Megítélésünk szerint a spanyol bírónő tizennyolc évvel ezelőtti kérdése ma Budapesten is időszerű: ki vizsgálja meg, és milyen gyorsan, hogy a feljelentés megalapozott-e, mielőtt a megvádolt elveszíti a lakását és a kapcsolatát a gyermekével.
Elég szigorú-e a magyar jog?
A 2020-as kormányzati álláspont szerint igen. Varga Judit akkor úgy nyilatkozott: „A magyar szabályok az Isztambuli Egyezményben foglaltaknál is szigorúbbak.” Az állítás részben megalapozott.
A Btk. 212/A. §-a 2013. július 1. óta önálló tényállásként bünteti a kapcsolati erőszakot, a gazdasági erőszakkal együtt – ez utóbbi büntetőjogi tényállásba foglalását az egyezmény nem is követeli meg. A szexuális erőszak büntetési tétele az alapesetben két évtől nyolc évig, a legsúlyosabb minősített esetben tíz évtől húsz évig terjed. A rendőrség a 2009. évi LXXII. törvény alapján a helyszínen, hivatalból is elrendelhet 72 órás ideiglenes megelőző távoltartást. A 2019-es győri gyermekgyilkosság után elfogadott 2020. évi CVIII. törvény kizárta a feltételes szabadságot a hozzátartozó sérelmére elkövetett súlyos erőszakos bűncselekményeknél, ami túlmegy az egyezmény követelményein. A törvény újabb módosítása szerint a bíróság – a bántalmazott kérelmére, ha a technikai feltételek adottak – elektronikus nyomkövetést is elrendelhet a távoltartás mellé. A büntetőügyi közvetítés önkéntes, és működik éjjel-nappal hívható, ingyenes, államilag finanszírozott krízisvonal.
Más pontokon viszont a hatályos magyar szöveg eltér az egyezménytől. A szexuális erőszak fogalmánál, a magánindítványnál és a közvetítésnél az eltérés a két szöveg összeolvasásából adódik; a védett személyi körnél, a távoltartásnál, a szolgáltatásoknál és a stratégiánál az egyezmény nem ír elő konkrét megoldást, időtartamot vagy számot, ott a nemzetközi testületek mércéjéhez és megállapításaihoz viszonyítunk. A legfontosabbak:
- A szexuális erőszak fogalma (36. cikk). Az egyezmény a beleegyezés hiányára építi a tényállást. A Btk. 196–197. §-a kényszerítést, erőszakot, fenyegetést vagy védekezésre képtelen állapotot kíván meg.
- Magánindítvány (55. cikk). A Btk. 207. §-a szerint a szexuális kényszerítés alapesete és a szexuális erőszak erőszakkal vagy fenyegetéssel elkövetett alapesete – ha azzal összefüggésben nem követnek el hivatalból üldözendő bűncselekményt is – csak magánindítványra büntethető, amelyet a Be. 378. § (3) bekezdése értelmében egy hónapon belül kell előterjeszteni. Az egyezmény szerint az eljárás nem függhet teljes egészében a sértett feljelentésétől.
- A védett személyi kör (3. cikk). A kapcsolatierőszak-tényállás és a távoltartási törvény együttéléshez, közös gyermekhez vagy hozzátartozói viszonyhoz kötött; az együtt soha nem élt partner kívül esik rajta. A tényállásnak eleme a „rendszeresen” elkövetés is.
- Kötelező közvetítés (48. cikk). A Ptk. 4:172. és 4:177. §-a alapján a szülői felügyeleti és kapcsolattartási vitában a közvetítés elrendelhető, bántalmazásra vonatkozó kivétel nélkül.
- Távoltartás (53. cikk). A bíróság által elrendelt megelőző távoltartás legfeljebb hatvan napig tart, megszegése főszabály szerint szabálysértés. A 444 által közölt bírósági adatok szerint a bíróságok 2023-ban a 3899 kérelemből 2158-nak adtak helyt. (A büntetőeljárásban emellett létezik a távoltartás mint kényszerintézkedés is, amely négy hónapig tarthat és meghosszabbítható.)
- Szolgáltatások (23. és 25. cikk). Az Ökumenikus Segélyszervezet 2026. novemberi közlése szerint a 20 krízisközpontban és 8 titkos menedékházban 286 férőhely van; a Magyarázó Jelentés mércéje (egy családi férőhely tízezer lakosra) alapján – számításunk szerint – mintegy 950 családi férőhelyre volna szükség, és egy családi férőhely több ágyat jelent. A szexuális erőszak áldozatait ellátó krízisközpont a WAVE 2023-as jelentése szerint egy sem működött az országban; a Magyarázó Jelentés kétszázezer lakosonként egyet tart szükségesnek.
- Stratégia és adatok (7., 10., 11. és 51. cikk). A WAVE jelentése szerint nincs a nők elleni erőszakra vonatkozó nemzeti cselekvési terv, kijelölt koordináló szerv és egységes kockázatértékelés. A partner által elkövetett emberölésre nincs önálló statisztikai kategória.
Ezek nem civil szervezetek magánvéleményei. Az ENSZ nőjogi bizottsága (CEDAW) 2023 márciusában közzétett záró észrevételeiben kifogásolta a harmincnapos magánindítványi határidőt, azt, hogy a távoltartás nem alkalmazható a jogilag el nem ismert partnerekre, valamint a kötelezővé tehető közvetítést a felügyeleti ügyekben. Az Európa Tanács emberi jogi biztosa 2019-ben azt javasolta, hogy a beleegyezés hiánya kerüljön be a nemi erőszak törvényi fogalmába. A biztos ugyanakkor az ellátórendszer bővítését is rögzítette: a krízisférőhelyek száma a 2019 eleji 161-ről mára 286-ra nőtt. A CEDAW pedig a 2013-as Btk.-t is a pozitívumok között említette.
A gyakorlat hiányosságait egy 2025-ös ügy tette láthatóvá. 2025. január 29-én Budapesten megöltek egy japán állampolgárságú nőt, akinek korábbi feljelentését a rendőrség elutasította; a Budapesti Rendőr-főkapitányság utóbb elismerte a hibát. Az ezt követő országos felülvizsgálat a sajtóban közölt adatok szerint 31 139 ügyet tekintett át, és 144 feljelentés-elutasítást, valamint 98 eljárás-megszüntetést talált hibásnak.
S itt érdemes visszatérni a november 12-i bejelentéshez. A kormány csomagjának büntetőjogi elemei – a beleegyezésalapú szabályozás, a távoltartás szigorítása, a különleges bánásmód – éppen azokra a pontokra vonatkoznak, ahol a magyar jog eltér az egyezménytől. Az intim képekkel való visszaélés büntetése pedig nem az egyezményből, hanem a 2027 júniusáig átültetendő uniós irányelvből következik. A hiányok egy része ugyanakkor – a férőhelyek, a rendőri gyakorlat, a képzés – nem ratifikáció, hanem költségvetés és végrehajtás kérdése. Megítélésünk szerint ebben a 2020-as kormánynak és a 2026 februári Magyar Péternek egyaránt igaza volt: egy egyezménytől önmagában nem lesz kevesebb az erőszak.
Mi következik?
A ratifikáláshoz az Országgyűlésnek el kell ismernie az egyezmény kötelező hatályát, és törvényben ki kell hirdetnie azt. Az egyezmény 78. cikke csak szűk körben enged fenntartást; a 2. cikkhez, a fogalommeghatározásokhoz és a 4. cikkhez nem tehető. A részes államot a GREVIO néhány éven belül alapértékelésnek veti alá, amelynek megállapításai ajánlások.
A vita érdemi része megítélésünk szerint nem a ratifikálás tényén, hanem a kihirdető törvényen és a hozzá kapcsolódó módosításokon dől el. Három kérdésre érdemes figyelni. Kimondja-e a jogalkotó, hogy a kapcsolati erőszak elleni védelem a férfi és a gyermek áldozatokat ugyanúgy megilleti. Hogyan módosul a közvetítés és a kapcsolattartás szabályozása, és megmarad-e a gyermek befolyásolásának vizsgálata mint bizonyítási kérdés. S végül: lesz-e pénz férőhelyre, képzésre és adatgyűjtésre, vagy a ratifikálás aláírás marad egy újabb okmányon.
Szerkesztőségünk a benyújtott előterjesztés szövegét – amint nyilvános lesz – a fenti szempontok szerint megvizsgálja, a fejleményekről külön cikkben számolunk be.
Gyakran ismételt kérdések (GYIK)
Mi az Isztambuli Egyezmény?
Az Európa Tanács 2011-ben aláírásra megnyitott egyezménye a nőkkel szembeni erőszak és a kapcsolati erőszak megelőzéséről és felszámolásáról (CETS 210). 2014. augusztus 1-jén lépett hatályba. Megelőzési, áldozatvédelmi és büntetőjogi kötelezettségeket ír elő, végrehajtását a GREVIO nevű független szakértői csoport ellenőrzi.
Ratifikálta-e már Magyarország az Isztambuli Egyezményt?
Nem. Magyarország 2014. március 14-én aláírta, de nem hirdette ki. Az Országgyűlés 2020. május 5-én politikai nyilatkozatban utasította el a ratifikálást. Magyar Péter miniszterelnök 2026. november 12-én jelentette be, hogy kezdeményezik a ratifikációt az Országgyűlésnél; benyújtott előterjesztésről 2026. november 17-ig nem volt nyilvános adat.
Védi-e az Isztambuli Egyezmény a férfi áldozatokat?
Kötelezően nem. A 2. cikk szerint az egyezményt a nők elleni erőszakra kell alkalmazni; a kapcsolati erőszak többi áldozatára – férfiakra, gyermekekre, idősekre – való alkalmazásra az egyezmény csak „ösztönzi” az államokat. A büntetőjogi tényállások többsége ugyanakkor nemsemleges megfogalmazású, és az állam dönthet úgy, hogy a védelmet mindenkire kiterjeszti.
Megkülönböztetés-e, hogy egyes intézkedések csak nőket védenek?
Az egyezmény 4. cikk (4) bekezdése szerint a nők védelméhez szükséges különleges intézkedések nem minősülnek megkülönböztetésnek. A lett Alkotmánybíróság 2021-ben megvizsgálta ezt a rendelkezést, és igazolt különbségtételnek találta. A kritikusok szerint a szabály másodrendűvé teszi a férfi áldozatokat.
Tiltja-e az Isztambuli Egyezmény a szülői elidegenítés fogalmát?
Az egyezmény szövege és a Magyarázó Jelentés nem említi a szülői elidegenítést. Az ellenőrző testület, a GREVIO azonban országjelentéseiben tudományosan megalapozatlannak nevezi a „szülői elidegenítési szindrómát”, és Olaszországnak, Dániának, valamint az Egyesült Királyságnak a szindróma, illetve a rokon fogalmak bírósági használatának betiltását ajánlotta. Ezek ajánlások, nem kötelező ítéletek.
Hogyan kezeli a magyar jog a gyermek másik szülő elleni hangolását?
A Ptk. 4:178. §-a szerint a gyermeket nevelő szülő köteles a zavartalan kapcsolattartást biztosítani, a Btk. 210. §-a a kapcsolattartás akadályozását bünteti. A Kúria BH 2017.4.123. számú határozata szerint a gyermek befolyásolásával gátolt kapcsolattartás a gyermek elhelyezésének megváltoztatását indokolhatja. A szakértői módszertani levél szerint a szakértő „szindrómát” nem vizsgál, a befolyásolási, elidegenítési törekvéseket viszont feltárja.
Csökkent-e az erőszak azokban az országokban, amelyek ratifikálták az egyezményt?
Ezt az adatok nem bizonyítják, és nem is cáfolják. A két nagy uniós felmérés a készítők szerint csak korlátozottan vethető össze, a nőgyilkossági statisztikákban a ratifikálás után nem látszik törés. Kimutatható viszont, hogy a ratifikáló országok több jogszabályt módosítottak; Svédországban a beleegyezésalapú szabályozás után 75 százalékkal nőtt a nemi erőszak miatti elítélések száma.
Miben tér el a magyar jog az egyezménytől?
A legfontosabb eltérések: a szexuális erőszak fogalma kényszerítésre, nem a beleegyezés hiányára épül; a szexuális erőszak erőszakkal vagy fenyegetéssel elkövetett alapesete magánindítványos; az együtt soha nem élt partnert nem védi a kapcsolatierőszak-tényállás és a távoltartási törvény; a szülői felügyeleti vitában a közvetítés kötelezővé tehető; a megelőző távoltartás legfeljebb hatvan nap; a krízisférőhelyek száma elmarad az Európa Tanács mércéjétől.
A cikk a 2026. november 17-ig nyilvánosan elérhető információkon alapul. A jogszabályszövegeket a cikk lezárásakor hatályos állapot szerint idézzük; a Btk. 2026. november 20-tól hatályos módosításait nem vizsgáltuk. A GREVIO jelentéseiből, az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítéleteiből és más idegen nyelvű forrásokból vett idézetek szerkesztőségünk fordításai. Az ENSZ különleges jelentéstevője jelentésének ajánlását és a dán törvénymódosítást másodlagos forrásból ismertetjük. Az érintett szervezeteket a cikkhez külön nem kerestük meg, nyilvános közleményeikre támaszkodtunk; észrevételeiket szívesen közöljük.
Elsődleges források: Az egyezmény hivatalos magyar szövege (EU Hivatalos Lapja, 2023. június 2.); Magyarázó Jelentés (Európa Tanács); Kérdések és válaszok – az Európa Tanács magyar nyelvű kiadványa; 2/2020. (V. 5.) OGY politikai nyilatkozat; Btk.; Ptk.; 2009. évi LXXII. törvény a távoltartásról; 2020. évi CVIII. törvény; MISZK 5/2020. számú módszertani levél; Kúria, BH 2017.4.123.
GREVIO és nemzetközi szervek: GREVIO, 1. általános jelentés – a nemsemleges megközelítésről; GREVIO – Hollandia; GREVIO – Finnország; GREVIO – Dánia; GREVIO-jelentések adatbázisa (Olaszország 2020, Belgium 2020, Dánia 2024, Egyesült Királyság 2025); GREVIO, 3. általános jelentés; A lett Alkotmánybíróság 2021-es ítéletének összefoglalója; EJEB, I.M. és mások kontra Olaszország; EJEB, Pisică kontra Moldova; Európai Parlament, 2021. október 6-i állásfoglalás; WHO – a „parental alienation” indexkifejezésről; ENSZ különleges jelentéstevő, A/HRC/53/36; CEDAW záró észrevételek Magyarországról (2023); Family Justice Council iránymutatás (2024); Spanyol Ley Orgánica 8/2021.
Adatok és kutatások: Eurostat – EU-GBV felmérés; EU-GBV – fő eredmények; FRA 2014; Eurostat – emberölések az elkövető és az áldozat kapcsolata szerint; Aş?k–Mocan (NBER); Mocan–Orak (NBER); Európai Parlament-tanulmány (2020); Br? 2020:6; WAVE Country Report 2023; CGPJ (Spanyolország); BKA Lagebild 2024 (minisztériumi közlemény); ONS; Trocmé–Bala.
Spanyolország: BOE – 1996/2008. számú királyi rendelet (María Sanahuja kinevezése); Servimedia, 2006. december 26.; María Sanahuja: Las denuncias falsas (El País, 2008. december 22.); a cikk újraközlése; spanyol Alkotmánybíróság, STC 59/2008; spanyol büntető törvénykönyv; CGPJ – 2024-es adatok; a Főügyészség 2019-es beszámolójának ismertetése; a spanyol kormány adatsora a megölt nőkről. A spanyol nyelvű idézetek szerkesztőségünk fordításai.
Sajtóforrások: MTI; 444 – a bejelentés; HVG; Portfolio; Jogászvilág; 444 – interjú, 2026. február; Index – parlamenti tudósítás; Telex – a KDNP közleménye; Telex – civil reakciók; 444 – Spronz Júlia; Varga Judit 2020-as írása (újraközlés); Origo – Varga Judit-interjú, 2020; Telex – a családon belüli erőszak adatai; 444 – távoltartási adatok; 444 – a 2025-ös felülvizsgálat; Ökumenikus Segélyszervezet; LSM – Lettország.

„Ha megharagszol a kritikusra, szinte biztosra veheted, hogy igaza van” – Stephen King.
Válasz írása