„Akkor végre alhatott”: éjfélig faggatták a nyolcéves kislányt, amíg el nem ismert egy meg nem történt erőszakot

Tíz névtelen eset a Belügyi Szemléből arról, mit veszít a gyermek, ha egy valótlan vádat a hatóság valósként kezel.

Tipográfiai cikk-kép sötét háttéren: „Akkor végre alhatott” felirat, alatta: Nyolcéves volt. Az édesanyja addig faggatta, amíg el nem ismert egy erőszakot, amely nem történt meg.
Az idézet Riskó-Tóth Mária kriminálpszichológus tanulmányából származik (Belügyi Szemle, 2016/3.). Grafika: szegyenpad.com

Egy nyolcéves kislány, akit az édesanyja késő éjszakáig faggat, amíg el nem ismer egy meg nem történt erőszakot. Egy kamasz, aki dühében mond egy mondatot a tanárának, és egyből intézetbe kerül. Egy tizenkét éves, aki csak vissza akart költözni az édesapjához – és amikor meglátta, mekkora ügy lett belőle, már nem merte megmondani, hogy nem igaz. Riskó-Tóth Mária kriminálpszichológus, a tanulmány megjelenésekor a Bűnügyi Szakértői és Kutatóintézet munkatársa, 2016-ban a Belügyi Szemlében írta le azokat az eseteket, amelyekben a gyermek szexuális bántalmazásáról szóló feljelentés valótlannak bizonyult. A tanulmány a megvádolt felnőttekről alig beszél: arról szól, mi történik a gyermekkel. A szerző szerint a valótlan vád valósként kezelése hosszú távon tovább rontja a gyermek helyzetét és lelkiállapotát. A dolgozat ugyanakkor egyetlen számadatot sem közöl, egyik általánosító állítását pedig egy országos kanadai vizsgálat adatai nem támasztják alá. Elemzésünk, forrásokkal.

Cikkünk egy szakfolyóiratban megjelent tanulmányt dolgoz fel, és más, nyilvános forrásokkal veti össze. A tanulmány esetei névtelenek, a szerző sem helyszínt, sem időpontot nem közöl, így azokat ellenőrizni nem tudtuk; mindenütt az ő leírását követjük. Írásunk nem azt állítja, hogy a bántalmazásról beszámoló gyermekek általában valótlant mondanak. Maga a tanulmány is azzal kezdődik, hogy a szexuális bűncselekmények jelentős része rejtve marad a hatóság előtt.

Ki írta, és mit állít a tanulmány?

A dolgozat címe: Szexuális bántalmazásra vonatkozó hamis feljelentések lehetséges lélektani háttere, okai serdülő és fiatalabb lányoknál. A Belügyi Szemle 2016. évi 3. számában jelent meg, a 111–123. oldalon, a „Híres bűnügyek, tanulságos nyomozások” rovatban; a teljes szöveg a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának repozitóriumában olvasható. A lapszám szerzői jegyzéke szerint Riskó-Tóth Mária kriminálpszichológus, munkahelyeként a Bűnügyi Szakértői és Kutatóintézetet tünteti fel. A szöveg a pszichológiai vizsgálatok és a kihallgatások tapasztalataira hivatkozik; egy esetnél kiolvasható belőle, hogy a szerző pszichológusként jelen volt a kihallgatáson, és követte az ügy alakulását.

A tanulmány kiindulópontja kettős. Egyfelől rögzíti, hogy a szexuális bűncselekményeknél a latencia „igen nagy”. Másfelől azt írja, hogy nem minden rendőrségre kerülő ügy alapja valós, és a hamisnak bizonyuló feljelentések aránya „viszonylag magasnak tűnik”. A szerző vitatja azt a szakemberektől is hallható tételt, hogy egy kisgyermek ilyesmit nem találhat ki; ezt álszent állításnak nevezi.

A dolgozat nem kutatási beszámoló, hanem gyakorlati tapasztalatok rendszerezése. Nincs benne esetszám, arány vagy statisztika, az irodalomjegyzék három tételből áll. Amit ad: típusok, és mintegy tíz névtelen eset. A típusok a következők: válás, a nevelőapa eltávolításának szándéka, menekülés az apai szigor elől, az édesanyát ért gyermekkori trauma hatása, a nevelőszülők, a tanárok és a párkapcsolat szerepe, végül a kikérdezés módja.

„Csak ennyi???” – egy éjszaka története

A tanulmány legrészletesebb esete egy édesanyáról és a lányáról szól. A szerző leírása szerint az anyát korábban szexuális abúzus érte, amelyet a szerző „objektíven szemlélve enyhének” nevez: mutogatás. Az anya a kihallgatásán elmondta, hogy emiatt korán megfogalmazódott benne a félelem: a lányával is megtörténhet. A gyermeket ötéves korában részletesen felvilágosította, azt is elmondva, őt milyen zaklatás érte. Ettől kezdve – saját elmondása szerint – mindennap megkérdezte a kislánytól, történt-e vele hasonló.

Egy idő után az anya lehetséges elkövetőt is talált: egy távoli rokont, aki időnként meglátogatta őket, és szeretett a gyermekkel játszani. A szerző szerint a férfival kapcsolatban addig soha nem merült fel ilyen gyanú. A kérdések ettől kezdve róla szóltak. A kislány mindig nemmel felelt.

A fordulat akkor következett be, amikor a gyermek nyolcéves volt. Az anya szófogadatlanság miatt megütötte, a kislány sírva fakadt. Az anya a tanulmány szerint úgy ítélte meg, hogy a sírás indokolatlan, tehát csak zaklatás állhat mögötte. Irányított kérdésekkel órákon át faggatta a gyermeket, aki aludni szeretett volna, de nem hagyta. Éjfél körül a kislány elismert egy simogatást. Az anya ezt kevésnek találta. Addig kérdezett tovább, amíg a gyermek egy nemi erőszakot is elismert. A szerző megfogalmazásában: „akkor végre alhatott”.

Másnap reggel az anya, még a feljelentés előtt, a rokonságban és a férfi munkahelyén kezdett érdeklődni, zaklatott-e mást is, mert az ő lányát igen. A szerző értékelése szerint ezzel vélhetően örökre megbélyegezte a férfit – és a saját lányát is. A gyermek ettől kezdve nehezen vállalhatta volna, hogy a történet nem igaz, hiszen pillanatok alatt mindenki tudott róla. A rövid távú következmények ráadásul kedvezőek voltak számára: figyeltek rá, mindenki kedves volt és aggódó.

A tanulmány egy második, ehhez nagyon hasonló esetet is leír. Egy hétéves kislány a nagybátyjánál aludt, rosszat álmodott, sírt, és telefonon kérte az éjszakai műszakban dolgozó édesanyját, hogy jöjjön érte. Amikor az anya nem tudott menni, a gyermek ennyit mondott: „az történt, amit mondtál”. Az anya azonnal ott termett.

Infografika · a gyermek szemszögéből

Egy mondat útja: mi történik a gyermekkel?

Öt állomás a valótlannak bizonyult feljelentések történetéből, Riskó-Tóth Mária kriminálpszichológus esetei alapján. Balra az áll, ami történik, jobbra az, amit ez a gyermekkel tesz.

Mi történik

1. A mondat megszületik

Vagy egy felnőtt félelme és ismétlődő, rávezető kérdései formálják, vagy a gyermek maga mondja ki, hogy szabaduljon egy számára elviselhetetlen helyzetből.

A gyermekkel

A valódi baj rejtve marad

A válás, a magány, a félelem kimondatlan: a hatóság a történetet vizsgálja, nem azt, ami mögötte van.

Mi történik

2. A hír elterjed

A rokonság, az iskola, a megvádolt munkahelye is értesül – az egyik esetben még a feljelentés előtt.

A gyermekkel

Megbélyegzés

A történet rákerül a gyermekre is. Rövid távon figyelmet és törődést kap érte, ezért még nehezebb visszalépnie.

Mi történik

3. Kérdések sora

Szülő, tanár, rendőr, pszichológus, bíróság: a gyermeket többször, minden részletre kiterjedően meghallgatják, akár éveken át.

A gyermekkel

A történet átépül

Minden új kérdés új részletet adhat hozzá. Egyre nehezebb megállapítani – a gyermeknek is –, mi történt valójában.

Mi történik

4. A hatóság lép

Intézeti elhelyezés, a kapcsolattartás megszüntetése, eljárás a megvádolt ellen – az egyik esetben a vád megvizsgálása előtt.

A gyermekkel

Elszakad a szülőjétől

Elveszítheti az otthonát és azt a felnőttet, akihez kötődik. A kapcsolat hosszú időre sérül.

Mi történik

5. A visszaút bezárul

„Nagy baj lesz abból, ha nem mondasz igazat!” – közben már mindenki tud az ügyről.

A gyermekkel

Félelem és bűntudat

Fél a büntetéstől, ezért már nem meri visszavonni. Ha egy vétlen ember kerül miatta bajba, azt egyedül hordozza.

Mennyit számít, hogyan kérdezünk?

Hamisan vádló válaszok aránya óvodásoknál, meg nem történt dolgokra vonatkozó kérdésekre (amerikai kísérlet, 1998).

Csak rávezető kérdések17%
Nyomás és megerősítés is58%

Worms, Németország · 1994–1997

6gyermek a szülők felmentése után is a gyermekotthonban maradt

Huszonöt vádlott, mindannyiukat felmentették. A Der Spiegel szerint e gyermekek tizenegy évvel a kiemelés után is meg voltak győződve arról, hogy bántalmazták őket.

Hol lehet megállítani? A tanulmány szerint szinte csak a legelején: amíg a gyermek tudja, hogy következmény nélkül visszavonhatja, amit mondott, és a hír még nem terjedt el.

Az ábra a valótlannak bizonyult feljelentések útját mutatja, egyedi esetek alapján. Nem azt jelenti, hogy a bántalmazásról beszámoló gyermekek általában valótlant mondanak: a szexuális bűncselekmények jelentős része a tanulmány szerint is rejtve marad.

Forrás: Riskó-Tóth Mária, Belügyi Szemle, 2016/3.; Garven és mtsai, 1998; Der Spiegel, 2005/9. · szegyenpad.com

Az első kár: a valódi baj rejtve marad

A szerző egyik alaptétele, hogy a nem valós esetek ugyanúgy súlyos családon belüli problémára hívják fel a figyelmet, mint a valósak. Lehet, hogy a gyermek olyan nehézséggel küzd, amelyet nem tud megfogalmazni, vagy amelyhez hiába kért segítséget, „és ezért jelez ilyen módon”.

Az esetek ezt szemléltetik. Az egyik tizenöt éves lány, miután elismerte, hogy a vád hamis, azt mondta: azt hitte, ha a nevelőapja börtönben lesz, visszajön az édesapja. Egy tizenkét éves gyermeket az édesanyja a válás után távoli városba vitt, messze a rokonoktól és a barátoktól; ő azért gyanúsította meg az apa családja előtt az anya egyik barátját, mert azt gondolta, így visszaköltözhet az apjához. Egy nyolcéves kislány azért sírt az iskolában, mert az édesanyja aznap reggel mérgében azt mondta neki: keressen magának másik szülőt.

Ha a hatóság a kimondott történetet vizsgálja, a mögötte lévő baj érintetlen marad. A tanulmány szerint ilyenkor a valós probléma orvoslására nem kerül sor, az eljárás ideje alatt pedig „az egész család tönkremehet”, ami súlyos bűntudatot kelthet a gyermekben – különösen akkor, ha egy vétlen, esetleg számára érzelmileg fontos embert juttat börtönbe.

A második kár: felnőtt szerep, felnőtt titkok

A válásról szóló rész szerint a gyermek betanítása a ritkább eset. Jellemzőbb, hogy a folyamat közvetetten zajlik: az édesanya azt az elvárást sugallja, hogy a családot gyötrő konfliktusra ez volna a megoldás, vagy ismétlődő, irányított kérdésekkel addig faggatja a gyermeket, amíg történet kerekedik belőle. A szerző megjegyzi, hogy ezekről a spontánnak mondott beszélgetésekről nemegyszer hangfelvétel is készül.

Olyan változatot is leír, amely kevésbé eltervezett – ezt azonban a szerző a nők „kifinomultabb” módszerei közé sorolja. Az elhúzódó konfliktusban szenvedő, elesett szülő mellett a gyermek korán felnőtt szerepbe kényszerül, és a szerző szavával az érzelmi zsarolás manipulációja következtében lép fel megmentőként. A szerző szerint az is előfordul, hogy az édesanya „barátnői” helyzetbe emelt lányával megosztja a házasélete intim részleteit. Ez a tanulmány szavával a gyermek pszichoszexuális fejlődését „rendkívül károsan” befolyásolja.

A szakértő ilyenkor azt látja, hogy a kislány a saját sérelmeinél hangsúlyosabban sorolja az édesanyjáéit, és nagy átéléssel beszél olyan eseményekről, amelyekről a kora vagy a helyzete miatt nem tudhat. A szerző szerint az ilyen gyermek nem képes a saját érzéseit, vágyait és problémáit az anyáétól elkülönítve megélni.

A harmadik kár: a félelem öröklődik

Az éjszakai kikérdezés története a tanulmányban nem elszigetelt eset, hanem egy típus példája. A szerző szerint serdülőkor előtti kislányoknál viszonylag gyakran áll a háttérben az édesanyát ért gyermekkori szexuális trauma. Több anya számolt be arról, hogy amikor megtudta, gyermeket vár, megfogalmazódott benne: ami vele történt, a gyermekével megismétlődhet.

A félelem a leírás szerint áthatja az anya viszonyát a gyermekhez és a világhoz, és a gyermek körül „szexualizált-paranoid légkört” teremt. Mivel a kisgyermek eleinte az édesanya közvetítésével érzékeli a világot, ez a szemlélet beléivódik.

A szerző itt jut el a tanulmány legsúlyosabb mondatához. Azt írja: ezek az anyák meg akarják óvni a gyermeküket, akaratukon kívül mégis megismétlik a velük történteket, és – más módon, mint egy férfi tenné – valójában szexuálisan zaklatják a gyermeküket. Ezt a traumák nemzedékek közötti átadásának egyik módjaként értelmezi. Hangsúlyozza, hogy az ilyen esetekben a gyermek viselkedésében és elmondásában semmi nem utalt bántalmazásra: a gyanú csak a felnőtt fejében élt.

Hasonló mintát ír le egyes nevelőszülőknél is; hozzáteszi, hogy ők ezt vélhetően nem tudatosan teszik. A szerző szerint esetenként az derül ki, hogy az ő fejükben is előbb született meg a gyanú, mint ahogy a gyermek bármire utalt volna; jelnek azt vették, hogy a gyermek fél a felnőtt férfiaktól és a testi érintéstől. A szerző szerint ez a bántalmazó, elhanyagoló családból kiemelt gyermeknél önmagában nem meglepő, és azt sem tartja kórosnak, ha egy gyermek idegenek érintésétől ódzkodik.

A negyedik kár: amit az eljárás tesz hozzá

A tanulmány több esete arról szól, hogy a kárt nem a kimondott mondat, hanem az arra adott hatósági válasz okozta. Egyedi, névtelen esetekről van szó, amelyekből a hatóságok általános gyakorlatára nem lehet következtetni.

Egy serdülő lányt a tanára arról faggatott, lefeküdt-e a barátjával. A szerző szerint a tanár, hogy beismerésre bírja, azt hazudta, hogy a szüleitől már úgyis tudja. A lány, aki elárulva érezte magát, hirtelen indulatból azt mondta: az apja szexuálisan zaklatja. Egyből intézetbe került. Ott már hiába mondta, hogy nem igaz: az eljárás lezárultáig nem mehetett haza, és az édesapjával, akihez a szerző szerint kötődött, hosszú ideig egyáltalán nem találkozhatott. A tanulmány egy mondattal jelzi a tétet: érdemes belegondolni, hogyan hat ez az apa és a lánya kapcsolatára hosszú távon.

Egy másik ügyben egy tizenöt éves lány a barátjához akart költözni, a szülei ellenezték. A pszichológiai vizsgálaton azt mondta: kellett a gyámhatóságnak a feljelentés, hogy véglegesen a gyámjához kerülhessen – a gyám a barátja édesanyja volt. A szerző szerint a vádakat objektív tények is cáfolták, a gyámhivatal mégis a rendőrségi feljelentéssel egy időben, a vádak vizsgálata nélkül, hivatalosan összeköltöztette a lányt a barátjával. Ezzel kivette a szülők kezéből a jogi eszközöket. A tanulmány ugyanitt megjegyzi: a fiú szélsőséges ragaszkodása, féltékenysége, kisajátító viselkedése éppen egy későbbi bántalmazó kapcsolat előjele lehet.

A harmadik eset egy özvegy édesapáé, akinek a gyermekei a szerző szerint csak azért kerültek ideiglenesen nevelőszülőhöz, mert a munkája miatt nem tudta megoldani a felügyeletüket. A nevelőszülő rendőrségi eljárást és a láthatás megszüntetését érte el. Azt rótta fel egyebek között, hogy az apa télen náthásan vitte vissza a gyermekeket. A kisfiú a vizsgálat elején a nevelőanya mondatait ismételte szó szerint; a vizsgálat előrehaladtával derült ki, mennyire erősen kötődik az édesapjához. Ebben az esetben a tanulmány nem szexuális vádról ír: a szerző azt szemlélteti vele, hogyan hangolhatja a nevelőszülő a gyermeket a vér szerinti szülő ellen, és hozzáteszi, hogy hasonló módon a szexuális zaklatás vádja is megszülethet.

Az ötödik kár: a visszaút bezárul

A tanulmány utolsó nagy fejezete arról szól, miért marad fenn egy valótlan vád. A szerző szerint a gyermek többnyire nem tudja, nem is tudhatja, mivel jár egy büntetőeljárás. Egyetlen célt lát maga előtt: ne kelljen többé ott laknia, figyeljenek rá. Arról fogalma sincs, hogy akár éveken át, többször, minden részletre kiterjedően kihallgatják őt, a szüleit, a barátait, a tanárait, azután pszichológus, majd a bíróság előtt is beszélnie kell.

Amikor ezzel szembesül, megijed. A felnőtt figyelmeztetése – „Nagy baj lesz abból, ha nem mondasz igazat!” – a szerző szerint nem segít, hanem tovább taszítja a mélybe: a gyermek attól kezd félni, hogy ha kiderül a valótlanság, ő vagy a vele a rendőrségre menő szülő börtönbe kerül. Közben a környezetében mindenki megtudja az ügyet, a társai között különleges szerepbe kerül, a történet az élete részévé válik.

Az idő múlásával a visszavonás szinte lehetetlenné válik. Ekkor már nem a szülő haragjáról van szó, hanem arról, hogy a gyermeknek az egész környezetével és az alaptalanul megvádolt – esetleg a börtönt is megjárt – emberrel kellene szembenéznie. A szerző szerint esély szinte csak a legelején van: akkor, amikor még tudatosítani lehet a gyermekben, hogy jogi következmény nélkül visszavonhatja, amit mondott, és a hír még nem terjedt el.

A tizenkét éves gyermek esete ezt mutatja. A tanulmány szerint eszébe sem jutott, hogy rendőrségi eljárás indulhat, vagy hogy a megnevezett férfinak baja lesz. Amikor látta, mi lett a mondatából, már nem merte elmondani, hogy valótlant állított.

Megjegyzésünk: a visszavonás önmagában a másik irányban sem bizonyíték. Egy amerikai vizsgálat 257 igazolt szexuális bántalmazási ügyet tekintett át, és azt találta, hogy a gyermekek 23,1 százaléka utóbb visszavonta, amit elmondott. A visszavonás ott volt gyakoribb, ahol a gyermek fiatalabb volt, szülői szerepű felnőtt bántalmazta, és a másik gondozója nem állt mellé. Aki tehát visszavon egy vádat, arról ebből még nem tudható, hogy valótlant állított-e, vagy a családja nyomásának enged.

Hogyan lesz a kérdésből emlék?

A tanulmány elméleti magja a kikérdezésről szól. A szerző a narratív pszichológiára hivatkozva írja le, hogy a gyermek a történeteit a felnőttel együtt alakítja: a felnőtt rendezi, kiigazítja, kiszűri belőle, ami nem valószerű. Ha a gyermek valótlan történettel áll elő, az tapasztalat híján jó eséllyel életszerűtlen elemeket és ellentmondásokat tartalmaz. A megrémült felnőtt viszont – akár tudtán kívül – feloldja az ellentmondásokat, és új részletekre kérdez rá. Így a kettejük által együtt megalkotott történet egyre hihetőbb lesz.

A szerző leírása szerint ezt egy kihallgatáson, jelen lévő pszichológusként figyelte meg. A rendőr megkérdezte a tizenöt éves lánytól, végzett-e az édesapja az adott helyzetben önkielégítést. A lány megdöbbent, zavartan tagadott. Néhány mondattal később magától visszatért a kérdésre, és úgy közölte az ellenkezőjét, mintha addig szóba sem került volna. A tanulmány következtetése: minél többen és minél „aktívabban” hallgatják meg a gyermeket, annál nehezebb utóbb megállapítani, valóban megélt eseményről beszél-e.

Ezt a megfigyelést kísérletek is alátámasztják. Egy 1998-ban közölt amerikai vizsgálatban óvodásokat kérdeztek ki egy osztálytermi látogatóról, részben azokkal a módszerekkel, amelyeket a kutatók a kaliforniai McMartin óvoda ügyének kihallgatási átirataiból vettek át. A pusztán rávezető kérdésekkel kikérdezett harminc gyermek a meg nem történt dolgokra vonatkozó kérdések 17 százalékára adott hamisan vádló választ, a társas nyomást és megerősítést is alkalmazó technikákkal kikérdezett harminchat gyermek az 58 százalékára. A kutatók szerint a társas befolyás és a megerősítés erősebben hatott, mint maga a rávezető kérdés.

A megoldást is a kutatás adta. Az amerikai gyermekegészségügyi kutatóintézet (NICHD) strukturált kikérdezési protokolljáról szóló, a protokoll kidolgozói által írt 2007-es áttekintés szerint a nyitott kérdésekre épülő, kötött menetű meghallgatás megbízhatóan és jelentősen javítja a gyermekektől kapott információ minőségét.

Magyar ítélet: „kizsigerelő vallatás” mese helyett

Hogy mindez nem csak tanulmányokban és külföldi perekben létezik, azt egy jogerősen lezárt magyar büntetőügy mutatja, amelyről szerkesztőségünk a tárgyalóteremből tudósított. Az ügyben nem a gyermek állt elő történettel, és nem is az édesanya: az édesapa volt az, aki a bontóper alatt a volt feleségét vádolta a közös, akkor hároméves gyermekük szexuális bántalmazásával.

A Fővárosi Törvényszék szerkesztőségünknek kiadott közleménye szerint a vádirat az volt, hogy a férfi a bontóper alatt több hatósági és büntetőeljárást kezdeményezett a felesége ellen az általa vélelmezett bántalmazás miatt. A gyermeknél a pszichológiai vizsgálatok során egyik szakértő sem állapított meg traumás eltérést. Az apa ezt nem fogadta el, és a gyermeket a vád szerint szükségtelenül, a lelkét megterhelve újabb és újabb szakértői vizsgálatoknak tette ki; emellett hónapokig rejtegette az édesanya és a hatóságok elől.

Dr. Szirmai Renáta csoportvezető ügyész a perbeszédében azzal kezdte: egyetlen hatóság sem vitathatja el egy édesapától a jogot, hogy a gyermekén észlelt bűncselekmény gyanúja esetén vizsgálatot kérjen, az eljárások azonban nem válhatnak a hatalomgyakorlás eszközévé. Az ügyész szerint a szexuális bántalmazás miatt indított büntetőeljárások mindegyike megszüntetéssel zárult. Elmondta azt is, hogy a gyermeket egy klinikai szakpszichológus 2016 novemberétől 2017 augusztusáig kilenc alkalommal vizsgálta, terápiás beavatkozás nélkül.

A perbeszéd egyik részlete szinte szó szerint megismétli Riskó-Tóth Mária éjszakai történetét. Az ügyész az igazságügyi pszichológus szakértő kiegészítő véleményét idézte arról, hogyan gyűjtött bizonyítékot az apa és a párja: este háromnegyed tízkor az ágyon fekvő, már majdnem alvó kisgyermeket többször megszakított videófelvételeken, irányított kérdésekkel próbálták rávenni olyan mondatokra, amelyek később az édesanya ellen felhasználhatók. Az ügyész szerint a szakértő a véleményét azzal zárta: a gyermeknek a szülők közti konfliktusban „egy lélekemelő mese helyett egy kizsigerelő vallatás lesz a jussa”.

A védelem mást látott az ügyben. Dr. Csalló Sára védőügyvéd a perbeszédében úgy fogalmazott: itt egy aggódó apa kétségbeesett segítségkérése látható, mulasztásról pedig semmiképp sem lehet beszélni.

A bíróság a vádat fogadta el. A Budai Központi Kerületi Bíróság – dr. Nagy Kornélia bíró – a férfit kiskorú veszélyeztetésének bűntette és kiskorú elhelyezésének megváltoztatása vétsége miatt egy év, három év próbaidőre felfüggesztett börtönbüntetésre ítélte. A Fővárosi Törvényszék az ítéletet helybenhagyta, az 2025. március 4. napján jogerőre emelkedett. Az indokolásból szerkesztőségünk ezt a mondatot emelte ki: aki a gyermeket a másik szülő ellen fordítja, az önmagában alkalmas lehet a kiskorú veszélyeztetése tényállásának kimerítésére.

Megjegyzésünk: az ügy két dolgot tesz hozzá a tanulmányhoz. Az egyik, hogy a rávezető kikérdezés és a szükségtelen vizsgálatok sora nemcsak szakmai hiba lehet, hanem bűncselekmény is: a bíróság a gyermeket érő kárt nevezte meg, és azt büntette. A másik, hogy a valótlan abúzusvád nem egyik vagy másik nem eszköze. Ebben az ügyben az édesapa élt vele az édesanya ellen.

Amikor a gyermek története a sajtóba kerül

A tanulmány második állomása – a hír elterjed – 2016-ban még a rokonságot, az iskolát és a munkahelyet jelentette. Egy békéscsabai ügy azt mutatja meg, mi történik, ha a történet az internetre kerül. Az ügyről szerkesztőségünk a bírósági ítéletek alapján számolt be.

Az előzmény egy büntetőeljárás. Egy édesanya feljelentést tett a gyermeke apja és annak két ismerőse ellen, mert a kislány – az anya elmondása szerint – három-ötéves korában olyasmit mesélt, ami szexuális bántalmazásra utalt. A nyomozó hatóság az eljárást gyanúsítás közlése nélkül megszüntette, többek között azért, mert a nőgyógyász, akihez a rendőrség a gyermeket elvitte, nem állapított meg bántalmazást. A Magyar Narancs beszámolója szerint a vizsgálatot a feljelentés napján végezték el, sérülést nem találtak, és ezt a rendőrség által felkért, a szülőktől független igazságügyi orvosszakértő is megerősítette. Az anya ezután pótmagánvádlóként maga vitte bíróság elé az ügyet. A Békéscsabai Járásbíróság 2023. július 26. napján mindhárom vádlottat felmentette (14.B.94/2022/53.), a Gyulai Törvényszék a felmentést 2024. március 7. napján helybenhagyta (4.Bf.216/2023/12.). A gyermek vallomásáról készült videófelvételt igazságügyi szakértő elemezte, és – a beszámolónk szerint – azt állapította meg, hogy a gyermeket anyai befolyás érte.

A jogerős felmentés után következett a nyilvánosság. 2025 februárjában Füssy Angéla, a Magyar Jelen újságírója az édesanyával cikket, videóriportot és Facebook-bejegyzést tett közzé, amelyek az egyik felmentett férfit a gyermek bántalmazójaként mutatták be. A Gyulai Törvényszék 2026. augusztus 27. napján jogerősen bűnösnek mondta ki az újságírót és az édesanyát nagy nyilvánosság előtt elkövetett rágalmazás vétségében, és fejenként 240 000 forint pénzbüntetést szabott ki (3.Bf.112/2026/10.). A törvényszék értékelése szerint a közlések valódi apropója egy folyamatban lévő gyámügyi eljárás volt, a cél pedig a gyámhatóság döntésének befolyásolása.

A gyermeket ezután újabb nőgyógyászati vizsgálatra vitték. 2025. július 15. napján – tizenhat hónappal a jogerős felmentés után – Füssy Angéla a közösségi oldalán arról számolt be, hogy a kislányon aznap orvosi vizsgálatot végeztek. A bejegyzéshez csatolt, részben kitakart orvosi vélemény szerint gyermeknőgyógyászati szakorvosi vizsgálat történt, szerkesztőségünk információja szerint a Budai Egészségközpontban. Az újságíró azt írta: olyan esemény nyomait észlelték, amely vérzéssel járhatott, a szexuális bántalmazás „nem kizárható”, ezért további, mikroszkópos vizsgálat indokolt. A további vizsgálatokra és ügyvédi költségre adományokat kért. A bejegyzés a gyermeket a keresztnevén említette, a neki tulajdonított üzenetet közölt, a kitakart iraton pedig a gyermek keresztneve és az édesanya neve olvasható maradt.

Megjegyzésünk: az első vizsgálat eredményét addigra a nyomozó hatóság, és két bíróság is értékelte. Egy kisgyermek nemi szervének ismételt vizsgálata megítélésünk szerint önmagában megterhelő beavatkozás: ha hatóság nem rendeli el, és orvosi ok sem indokolja, akkor éppen az történik, amit a kiskorú veszélyeztetése miatt elítélt édesapa ügyében az ügyészség túlvizsgálásnak nevezett. Itt ráadásul a vizsgálat ténye, az eredményéről szóló közlés és a további vizsgálatokra szervezett gyűjtés is a nyilvánosság előtt zajlott, a gyermek keresztnevével. A bejegyzés az orvosi véleménynek csak a fejlécét mutatta meg; a megállapításait az újságíró a saját szavaival foglalta össze.

A rágalmazási per tárgya a felmentett férfi becsülete volt, nem a gyermek védelme. A gyermek azonban ott volt a közlésekben: a riportban elhangzott, hol él az anyjával, és az édesanya megismételte, amit a kislány neki elmondott. Beszámolónk szerint az ügyben eljáró Szegedi Gyámhivatal álláspontja az, hogy a gyermek sajtószerepeltetése veszélyezteti a gyermeket; az ügyben kiskorú veszélyeztetése miatt büntetőeljárás is folyik, amelynek része a sajtószereplés vizsgálata – a sajtószereplés tárgyában szerkesztőségünk feljelentést tett a Békéscsabai Rendőrkapitányságon, és eljárást kezdeményezett a Magyar Jelen ellen a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóságnál. Az eljárásokban döntés a beszámolónk megjelenéséig nem született.

Megjegyzésünk: a tanulmány nyolcéves kislányáról a rokonság és egy munkahely tudta meg másnap reggel, amit az édesanyja terjesztett. Ami az interneten jelenik meg, az nem marad a rokonságban, és nem is múlik el: a gyermek felnőttként is megtalálja, és mások is megtalálják róla. A hír terjedése itt nem mellékhatás volt, hanem a közlés célja.

Worms: amikor a védelem ártott

Arra, hogy mi lesz a gyermekkel, ha a hatóság egy meg nem történt bántalmazást valósként kezel, a legjobban dokumentált európai példa a németországi Worms; az ügyet szerkesztőségünk 2026 januárjában részletesen bemutatta. A Der Spiegel 2005. évi 9. számában megjelent beszámolója szerint a Mainzi Tartományi Bíróság 1994 és 1997 között három perben huszonöt felnőtt ügyét tárgyalta, akiket tizenhat gyermek sérelmére elkövetett tömeges szexuális visszaéléssel vádoltak. Mindannyiukat felmentették.

A lap szerint az ügy egy elvált házaspár két gyermekének elhelyezéséért vívott harcából indult, amelyben a bántalmazás vádját is bevetették. A gyermekeket egy gyermekvédelmi aktivista anatómiai babákkal kérdezte ki, kitartóan, ismételtetve, neveket sorolva, amíg a gyermekek mindenkit megneveztek, akit ismertek. Hans Lorenz tanácsvezető bíró az utolsó ítélet indokolásában kimondta: a wormsi tömeges visszaélés soha nem történt meg.

A gyermekek számára az ügy a felmentéssel nem ért véget. A vádlottak közül sokan közel két évet töltöttek előzetes letartóztatásban, a gyermekeik ezalatt otthonokban éltek. A Der Spiegel beszámolója szerint a többség az ítéletek után hazakerült vagy elhagyta az intézményt, hat gyermek azonban a felmentések után is egy pfalzi kis gyermekotthonban maradt. Közülük a legidősebb a lap szerint 2004 szeptemberében meghalt; a többiek a cikk megjelenésekor, tizenegy évvel a kiemelés után sem tértek vissza a családjukhoz. Egy felmentett édesanya, akitől 1993 decemberében mindhárom gyermekét elvitték, a fiait öt és fél év után kapta vissza. A lányát, aki a kiemeléskor négyéves volt, a cikk megjelenéséig nem láthatta; a neki írt levele bontatlanul, sértő felirattal érkezett vissza. A lap szerint e gyermekek maguk is meg voltak győződve arról, hogy bántalmazták őket.

Annak az otthonnak a volt vezetőjét, ahol a hat gyermek élt, a Frankfurter Allgemeine Zeitung tudósítása szerint a Kaiserslauterni Tartományi Bíróság 2011. november 14. napján öt év nyolc hónap szabadságvesztésre ítélte lányok sérelmére elkövetett szexuális visszaélés miatt; a vád szerint a cselekmények 1994 és 2006 között történtek. A német Szövetségi Legfelsőbb Bíróság 1999. július 30. napján hozott ítélete (1 StR 618/98) pedig – a bíróság közleménye szerint – rögzítette a szavahihetőségi szakvélemények minimumkövetelményeit: a szakértőnek abból a feltevésből kell kiindulnia, hogy a vallomás nem igaz, és ezt addig kell fenntartania, amíg az összegyűjtött tényekkel már nem egyeztethető össze. Ez módszertani munkahipotézis, nem a tanúval szembeni bizalmatlanság vélelme.

Amit a tanulmány nem bizonyít

Megjegyzésünk: a tanulmány esetleírásai megítélésünk szerint értékesek, a következtetéseit azonban nem lehet többnek tekinteni, mint amik: egy gyakorló szakember benyomásainak. Három korlátot látunk.

Az első az adatok hiánya. A szerző azt írja, a hamis feljelentések aránya „viszonylag magasnak tűnik”, de sem számot, sem forrást nem ad hozzá. A dolgozat csak azokat az ügyeket mutatja be, amelyek valótlannak bizonyultak, a valósakat nem, így arányra nem lehet belőle következtetni. A címe szerint lányokról szól, miközben a fiúk is lehetnek érintettek. A szerző egy helyen ismert ténynek nevezi, forrás megjelölése nélkül, hogy a legtöbb szexuális bűnelkövető gyermekkorában maga is áldozat volt; ezt az állítást a tanulmány nem támasztja alá.

A második egy mondat a válásról. A szerző szerint a gyermeket ért zaklatás vádja az apa elleni leghatékonyabb fegyver, „és a nők ezt egyre gyakrabban ki is használják”; azt, hogy apák is élnek vele, ritkábbnak mondja. Erre sem közöl adatot. Az első országos kanadai vizsgálat mást mutat. Nico Trocmé és Nicholas Bala 2005-ben közölt elemzése 7672 kanadai gyermekvédelmi vizsgálatot dolgozott fel az 1998-as országos felmérésből. Az ügyeket vizsgáló szakemberek az összes ügy 4 százalékát minősítették szándékosan hamisnak; ott, ahol a szülők között felügyeleti vagy kapcsolattartási vita folyt, 12 százalékát. A tanulmány összefoglalója szerint szándékosan hamis bejelentést leggyakrabban névtelen bejelentők és a gyermekkel nem együtt élő szülők – jellemzően apák – tettek, és ezek többnyire elhanyagolásról szóltak. A gyermeket nevelő szülők – jellemzően anyák – és maguk a gyermekek tettek a legritkábban szándékosan hamis bejelentést. A kanadai adat a bántalmazás minden formájára vonatkozik, nem csak a szexuálisra, és más országra, más időszakra; arra viszont elég, hogy az általánosító mondatot ne fogadjuk el bizonyítás nélkül. A fentebb ismertetett magyar ítélet ugyanezt mutatja: abban az ügyben az édesapa vádolta valótlanul az édesanyát.

A harmadik a fogalom. A be nem bizonyított vád nem azonos a hamis váddal, a hamis vád pedig nem azonos a szándékos hazugsággal. Korábbi cikkünkben ismertettük azt a 47 tanulmányt feldolgozó német áttekintést, amely szerint a gyermekelhelyezési, kapcsolattartási és gyermekvédelmi eljárásokban felmerülő abúzusvádak között a szándékosan hamisak aránya átlagosan 7 százalék, a nem igazolt vádak mögött pedig többnyire jóhiszemű, de téves aggodalom áll. Riskó-Tóth Mária esetei ezzel csak részben vágnak egybe. A tíz esetből négyben nem a gyermek talál ki valamit, hanem egy felnőtt félelme vagy kérdései formálják a szavait. A másik hatban a gyermek vagy a serdülő maga áll elő a történettel – jellemzően azért, hogy egy számára elviselhetetlen helyzetből szabaduljon. Hogy a valóságban milyen gyakori az egyik és a másik, arra a tanulmány nem ad választ: egy denveri vizsgálat 551 bejelentés közül tizennégyben, vagyis az esetek 2,5 százalékában talált a gyermektől eredő téves jelzést, és ezek közül nyolc volt hamis állítás.

A szerző a zárszóban maga is jelzi a határt. Azt írja: attól, hogy valaki problémás környezetben nő fel, vagy az édesanyját trauma érte, ő is válhat szexuális abúzus áldozatává, tehát a felsorolt szempontok alapján nem lehet megítélni egy történet hitelességét. A valós, családon belüli visszaélésről pedig a nevelőapákról szóló részben azt rögzíti, hogy arra jellemzően nem testi erővel, hanem a függőséggel és a kiszolgáltatottsággal visszaélve kerül sor. A tanulmány tehát nem a gyermekek szavahihetősége ellen érvel, hanem a felületes vizsgálat ellen.

Mit ír elő ma a magyar jog?

A tanulmány 2016-ban jelent meg. A büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény, amely 2018. július 1. napján lépett hatályba, több olyan szabályt tartalmaz, amely a szerző által leírt kockázatokra felel.

A törvény 87. §-a szerint a tizennyolcadik életévét be nem töltött személy részvételét igénylő eljárási cselekményről a hatóság lehetőség szerint kép- és hangfelvételt készít, és elrendelheti, hogy azon igazságügyi pszichológus szakértő is jelen legyen, vagy azt a gyermekvédelmi törvény 61. § (2) bekezdése szerinti szolgáltatás, illetve más szaktanácsadó közreműködésével hajtja végre. A szaktanácsadó közvetíti a gyermekhez intézett kérdéseket.

A tizennegyedik életévét be nem töltött gyermekre szigorúbb szabályok vonatkoznak. A 88. § szerint az eljárási cselekményre csak akkor kerülhet sor, ha az attól várható bizonyíték mással nem pótolható; arról a hatóság kép- és hangfelvételt készít; a nyomozó hatóság – ha ez az eredményességet nem veszélyezteti – biztosítja, hogy a cselekményt minden alkalommal ugyanaz a személy végezze; a gyermek szembesítése nem rendelhető el.

A büntetőjogi fenyegetés, amelytől a tanulmány szerint a gyermekek megrémülnek, a kisebbeknél jogilag nem létezik. A Büntető Törvénykönyv 16. §-a szerint nem büntethető, aki a cselekmény elkövetésekor a tizennegyedik életévét nem töltötte be; a törvény kivételként néhány súlyos, erőszakos bűncselekményt sorol fel, a hamis vád nincs közöttük. A tizennégy év feletti fiatalkorú felelhet hamis vádért (Btk. 268. §), a 270. § (2) bekezdése szerint azonban a büntetés korlátlanul enyhíthető, különös méltánylást érdemlő esetben mellőzhető, ha az elkövető a vád hamisságát az alapügy befejezése előtt feltárja az eljáró hatóságnak.

Megjegyzésünk: ezek a szabályok a hatóság előtti meghallgatást rendezik. A tanulmány eseteinek többségében azonban a történet nem a kihallgatószobában született, hanem otthon, az iskolában vagy a nevelőszülőnél, még a feljelentés előtt – ott, ahová a büntetőeljárási törvény nem ér el. Az sem következik e szabályokból, hogy a gyámhatóság az ideiglenes elhelyezésről csak a vád megvizsgálása után dönthet.

Kétkedés – a gyermek érdekében

A szerző a tanulmány végén a szakértői szerepről ír. Szerinte a klinikai munkában a bizalom az alap, a bűnügyekben a kétkedés. Ez nem azt jelenti, hogy a szakember hazugnak tartja, akivel dolgozik, hanem azt, hogy nyitva hagyja a lehetőséget: nem az a valódi probléma, amit a gyermek előad. A megfogalmazása szerint nem azzal teszünk jót valakinek, hogy feltétel nélkül elhisszük, amit mond, hanem azzal, ha kiderítjük az igazságot.

A két tévedés ára nem egyforma módon látszik, de mindkettőt a gyermek fizeti. Ha a hatóság nem hisz a bántalmazott gyermeknek, a bántalmazás folytatódhat. Ha a meg nem történt bántalmazást valósként kezeli, a gyermek elveszítheti az egyik szülőjét, az otthonát, és – ahogyan a wormsi gyermekek esete mutatja – a saját emlékeiben való bizonyosságot is.

S hogy a magyar gyakorlatban melyik tévedés a gyakoribb, arra ma senki nem tud számmal felelni: a német áttekintés szerzői Magyarországról egyetlen vizsgálatot sem találtak.

Gyakran ismételt kérdések (GYIK)

Mit állít Riskó-Tóth Mária tanulmánya?
Azt, hogy a gyermekek szexuális bántalmazásáról szóló feljelentések egy része valótlan, és ezek mögött felismerhető lélektani helyzetek állnak: válás, a nevelőapa eltávolításának vágya, menekülés a szülői szigor elől, az édesanyát ért korábbi trauma, a nevelőszülők és a tanárok szerepe, valamint a rávezető kikérdezés. A tanulmány a Belügyi Szemle 2016. évi 3. számában jelent meg.

Hány hamis feljelentés van a tanulmány szerint?
A tanulmány nem közöl számot. A szerző annyit ír, hogy a hamisnak bizonyuló feljelentések aránya „viszonylag magasnak tűnik”. Ez gyakorlati benyomás, nem mérés.

Miért árt a gyermeknek, ha egy valótlan vádat valósként kezelnek?
A szerző szerint azért, mert a valódi családi probléma megoldatlan marad, az eljárás alatt a család tönkremehet, a gyermek pedig súlyos bűntudatot élhet át. Az esetekben emellett a szülőtől való elszakítás, intézeti elhelyezés, megbélyegzés és a vád visszavonásának ellehetetlenülése is megjelenik.

A gyermekek találják ki ezeket a történeteket?
Részben. A leírt tíz esetből négyben a történet egy felnőtt félelméből, ismétlődő, irányított kérdéseiből alakult ki; hatban a gyermek vagy a serdülő maga állt elő vele, hogy elérjen valamit, például a visszaköltözést vagy a nevelőapa eltávolítását. A nagy mintás vizsgálatok szerint a gyermektől eredő hamis állítás ritka: egy denveri vizsgálatban az esetek 1,5 százaléka volt ilyen.

Igaz-e, hogy válásnál főként az anyák élnek hamis váddal?
A tanulmány ezt állítja, de adatot nem közöl hozzá. A Trocmé és Bala által elemzett kanadai adatokban a szándékosan hamis bejelentések leggyakrabban névtelen bejelentőktől és a gyermekkel nem együtt élő szülőktől, jellemzően apáktól származtak. Ez a vizsgálat a bántalmazás és az elhanyagolás minden formájára kiterjedt. A cikkünkben ismertetett, 2025-ben jogerőre emelkedett magyar ítélet ügyében az édesapa vádolta az édesanyát.

Büntethető-e a gyermek, ha valótlant állított?
A tizennegyedik életévét be nem töltött gyermek hamis vád miatt nem büntethető. A tizennégy év feletti fiatalkorú felelősségre vonható, de a Btk. 270. § (2) bekezdése szerint a büntetés korlátlanul enyhíthető vagy mellőzhető, ha a vád hamisságát az alapügy befejezése előtt feltárja.

Hogyan kell ma Magyarországon meghallgatni egy tizennégy év alatti gyermeket?
A büntetőeljárási törvény 88. §-a szerint csak akkor, ha a bizonyíték mással nem pótolható; a meghallgatásról kép- és hangfelvétel készül, azt lehetőleg mindig ugyanaz a személy végzi, a gyermek szembesítése pedig nem rendelhető el.

Mit tegyen a szülő, ha gyanúja támad?
A kutatások és a tanulmány tanulsága egybevág: ne faggassa ismétlődő, rávezető kérdésekkel a gyermeket, és ne ossza meg a gyanút a környezetével. Jegyezze fel szó szerint, amit a gyermek magától mondott, és forduljon szakemberhez vagy a hatósághoz, hogy a gyermeket képzett személy hallgassa meg. Gyermekek és fiatalok a Kék Vonal 116 111-es számát, az értük aggódó felnőttek a 116 000-s számot ingyen, éjjel-nappal hívhatják.

Cikkünk a megjelenése napjáig nyilvános forrásokon alapul. A tanulmány eseteit a szerző leírása nyomán, saját szavainkkal foglaltuk össze; az idézőjeles részek szó szerint a tanulmányból származnak. A wormsi perek gyermekeiről a Der Spiegel beszámolója alapján írtunk. A magyar büntetőügyeket szerkesztőségünk saját tárgyalási tudósításai és hangfelvételei alapján ismertettük.


A feldolgozott tanulmány: Riskó-Tóth Mária: Szexuális bántalmazásra vonatkozó hamis feljelentések lehetséges lélektani háttere, okai serdülő és fiatalabb lányoknál. Belügyi Szemle, 2016/3., 111–123. o. (DOI: 10.38146/BSZ.2016.3.7); a teljes lapszám a szerzői jegyzékkel.

Kutatások: Trocmé, N. – Bala, N.: False allegations of abuse and neglect when parents separate. Child Abuse & Neglect, 2005; Garven, S. és mtsai: More than suggestion: the effect of interviewing techniques from the McMartin Preschool case. Journal of Applied Psychology, 1998; Oates, R. K. és mtsai: Erroneous concerns about child sexual abuse. Child Abuse & Neglect, 2000; Malloy, L. C. – Lyon, T. D. – Quas, J. A.: Filial dependency and recantation of child sexual abuse allegations. Journal of the American Academy of Child & Adolescent Psychiatry, 2007; Lamb, M. E. és mtsai: A structured forensic interview protocol improves the quality and informativeness of investigative interviews with children. Child Abuse & Neglect, 2007; Schemmel, J. és mtsai áttekintése, Trauma, Violence, & Abuse, 2026.

A wormsi perek: A nem létező bűn pere: hogyan gyártott a rendszer tömeges gyermekmolesztálást, letartóztatásokat Wormsban, Németországban (szegyenpad.com, 2026. január 24.); Gisela Friedrichsen: „Ausgestanden ist die Sache nicht”, Der Spiegel, 2005/9.; Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2011. november 14.; BGH, 1999. július 30., 1 StR 618/98.

Magyar büntetőügyek: A kenőpénzes, kamera-mániás apa büntetőpere: „Lélekemelő mese helyett egy kizsigerelő vallatás lesz a jussa a gyermeknek a szülők közti konfliktusban” (szegyenpad.com, 2023. december 29.); a jogerős ítéletről szóló beszámoló (szegyenpad.com, 2025. április 8.); a békéscsabai ügy: jogerős rágalmazási ítélet, Gyulai Törvényszék, 3.Bf.112/2026/10. (szegyenpad.com, 2026. szeptember 10.); A kislánya abuzálásával vádolja az apa ismerőseit egy nő, de a bíróság szerint semmi nem igaz az egészből (Magyar Narancs); Füssy Angéla közösségi oldali bejegyzése (Facebook, 2025. július 15.).

Jogszabályok: a büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény 87–88. §; a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény 16., 268. és 270. §; a gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról szóló 1997. évi XXXI. törvény 61. § (2) bekezdése.

Itt állíthatod be, hogy a Google kereső elöl hozza a szegyenpad.com találataitEgy kattintás, bejelentkezett Google-fiókkal. Ezután a friss cikkeink a hírek között előrébb kerülnek nálad.

Kérjük, iratkozzon fel a Szegyenpad.com
cikkértesítőjére:

SPAM-et azt nem, viszont a cikkeinket megjelenést követően azonnal küldjük!

„Ha megharagszol a kritikusra, szinte biztosra veheted, hogy igaza van” – Stephen King.

 

Légy első hozzászóló

Válasz írása

Your email address will not be published.


*